Bárány bégetés

Mindkét Racka bárány mindkét anyától kora hajnalban született. A nyáj is érezte, hogy valami történni fog, mert a készülődő anyajuh kivált közülük és a többiek elhúzódtak tőle. A születés intim, meghitt pillanatát meghagyták az anyának és magzatának. Az újszülött bárány szinte eszméletlenül terült el a rögtönzött gödör mélyedésében, amit az anyja járt ki neki körbe-körbe a szülés alatt. Nagy kék szeme csak meredten bámult egy darabig, amikor az anyja mozdulatlan végtagjait lökdösni, bökdösni kezdte az orrával és élénken, hevesen nyaldosni kezdte. Az anyajuh tevékenységének, amikor a bárányt szárazra nyalja több jelentősége is van. Serkenti az újszülött bárány vérkeringését, óvja a megfázástól, kihűléstől. A magzatvíz, magzatburok olyan tápanyagokat biztosít az anya számára, ami mással csak nehezen pótolható. Hatással és befolyással bír az anyajuh hormonális anyagforgalmára. A felnyalás, szárazra nyalás nemcsak buzdítja a bárányt, hogy mozduljon, hanem a vérkeringés serkentésével szinte életet pumpál szervezetébe. A felnyalás során az anya és báránya között szoros kapcsolat, kötődés alakul ki a szagok és hangok által. Olyan kötelék, mely összeköti, és téveszthetetlenül egymáshoz kapcsolja őket bárhol is legyenek a nyájban. A juh legtöbb esetben (kevés kivétellel) csak a saját bárányát hajlandó szoptatni, illetve a tápláló anyatejet leginkább neki termeli és tartalékolja. Szárazra nyalás közben az anya szólítgatja, becézgeti bárányát és gyakran halkan barcog neki. A bárány közben megelégedetten és éhesen béget magas hangon. A bárány hangfrekvenciája rögzül az anya hallásában és később ha a bárány el is véti a csecset, mert másik anyához megy elég csak bégetnie, hogy az anyja megkeresse, illetve fordítva. A felszáradt Racka bárány olyan göndör, hogy a bundája vetekszik a legdrágább Karakül bárányéval. De mielőtt a felszáradás után a legelső szoptatás megtörténne rideg, szilaj, parlagi juhfajták esetében az anya tesz egy próbát az ősi szelekció génjeibe rögzült parancsának megfelelően. Mindkét Racka anya elindul a nyájhoz lassan, hogy a bárány követni tudja. Az intenzív, vagy modernebb fajták esetében ennek azért van kevésbé jelentősége, mint látni fogjuk, mert más tartási körülményekhez vannak szokva évtizedek, évszázadok óta. A két anya tehát miután felnyalta bárányát visszatér a nyájba, miközben a bárányok éktelen bégetésbe kezdenek.

Az egyik bárány szinte bömböl, mély hangon és keservesen hívja anyját, hogy oltalmazza, hiszen születése óta csak néhány óra telt el és máris gyámoltalan magányára hagyta. Nem teszi meg az első lépést a nyáj felé, éppen csak feláll, hosszú, esetlen végtagjai összecsuklanak alatta. Fekszik és bömbölve béget. Az anya néhány próbálkozás után visszatér, megböki és hangosan szólítja, hívja. A bárány feláll, és kísérletet tesz anyja emlőit megközelíteni, de ekkor az mindig lép egyet a nyáj irányába. Végül a bárány feladja, elfekszik és csak béget keservesen. Az anyja még ránéz és visszatér a nyájhoz. Úgy abrakol és tömi magába a szénát, mintha nem is ő lenne, aki néhány órája világra hozott egy utódot. A nyáj többi tagja tudomást sem vesz a bárányról, csak amikor mellé érnek bámulnak rá meredten és értetlenül. Ahogy telik az idő úgy lesz az éhes bárány egyre gyengébb. A végén már annyira kimerül a bégetéstől, hogy elalszik összekucorodva.

A másik bárány ahogy az anyja felnyalta feláll és élénken megrázza magát. Rögtön menne szopni, de az anyja mindig ellép, hogy a nyáj felé csábítsa bárányát. Az lép néhányat, majd az esetlen végtagjai összecsuklanak. Viszont mintha az élete múlna rajta, olyan gyorsan összekapja magát és minden erejét latba vetve talpra áll. Még néhány lépés az anyja emlői felé, de az újból tesz pár lépést. Botladozó lépteivel szinte kocog, hogy lépést tartson az anyjával. Így mennek egészen a nyájig. Ekkor a nyáj szélén a kimerült bárány éles, vékony hangon hívni kezdi az anyját jelezve, hogy elfáradt. Nem bömböl, hanem keservesen kérleli anyját, hogy várja meg. Végül az anya szíve megesik magzatán és megáll. Úgy áll ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Óvatosan az orrával a hátsó lábai közé tolja a bárányát fejjel az emlők irányába. A bárány lábai reszketnek a kimerültségtől és az izgatottságtól. Hevesen keresni kezdi a nagy szőrben az életet adó emlőket. A szája finoman táncol végig a csecsek oldalán egészen a bimbókig. Ekkor kinyílik a szája és hebegve tesz egy próbálkozást, hogy a feszült, duzzadó emlőkből anyatejet szippantson. Mintha puskából lőtték volna ki úgy megindul az anyatej és alig győzi nyelni. Szinte hallatszik, amint hatalmas kortyokban nyeli csak nyeli. A Racka anya még a hátát is púposítja, hasát felhúzza, hogy a bárány minél könnyebben jusson az életet adó tejsugarakhoz. Maga a szopás nem tart sokáig, hiszen azt a pár korty tejet a bárány hamar kiszippantja. Ekkor az anyja elindul újra és megy a nyájjal. A többiek elhúzódnak, és érdeklődve bámulnak a nyáj újdonsült tagjára. A bárány egyre hevesebben lépdel anyja után, hiszen attól a néhány korty tejtől van valami a gyomrában, amitől erőre kapott. Minél többször ismétlődik ez a jelenet, annál erősebb és élénkebb a bárány. Olyannyira, hogy néhány óra után már nyoma sincs reszketeg esetlenségének. Viszont minél többet szopik, annál éhesebb. Ha éhes, akkor pedig sírva béget, míg az anyja megszánja, és maga alá engedi. A szoptatás során a bárány rázni kezdi a farkát, amikor jönni kezd a tej az anyja emlőiből. A tejleadás végeztével a bárány akkorákat lök az anyján, hogy az kaszálva tolja el a csecsről.

Az éhes bárány ahogy telik az idő úgy lesz egyre gyengébb és kimerültebb. A magára maradt bárányt a gazda külön rekeszti az anyjával, hogy a báránynak könnyebb dolga legyen az éltető anyatej megtalálásában. Igen ám, de szilaj, rideg fajta a Racka. Nem lehet csak úgy lerekeszteni, mint a modernebb, intenzívebb birka fajtákat. A nyájszellem, a nyájhoz kötődés olyan erős benne, hogy függetlenül a saját bárányától egy feszt menne vissza a nyájba. A rekesztő karámot lökdösi szarvával, legszívesebben az egész rekesztékből kiugrana. Ideges, feszült lesz és egyre kevésbé törődik a bárányával, csak menne vissza a nyájba. Ha nem egyedül rekesztik le, akkor meg a másik fog élénk idegességében taposni a bárányon, hiszen nem az övé, nem kell rá vigyáznia. Végül a lerekesztett területre belép a gazda és az anyát megfogja. Alá teszi a bárányt és vár türelmesen. A legyengült bárány először csak néz az anyja alatt lehorgasztott fejjel. Bátortalanul keresni kezdi anyja emlőit, de reszkető szája elveszik a sok szőrben. A gazda az anya Racka lábát megemeli és a bárányt az anya bimbóira teszi. Ekkor a gyámoltalan bárány élénken szopni kezd és nyel néhány kortyot az anyatejből. A bimbó is kiesik a szájából pár korty után. Ezt a nap folyamán még megismétli a gazda néhány óránként, de a bárány csak nem akar erősödni. Közben az anya tombol a bezártságtól és szilaj, parlagi vére űzi vissza a nyájhoz. Emlői minél jobban feszülnek úgy lesz egyre ingerültebb és türelmetlenebb. Szabályosan átlép saját bárányán, hogy a rekesztésből kijuthasson. Az egyre kimerültebb bárány már arra vár, hogy jöjjön az ember, tegye csecse, hogy szophasson. Ez azonban hiába történik, mert csak nem kap erőre. Egyre mélyebb hangon bömböl keservesen, míg ennél is mélyebben örök álomra szenderül kimerültségében.

Az életerős bárány túlélte az első kritikus két napot és szinte szemlátomást növekszik, fejlődik ez idő alatt. Olyannyira, hogy a születési súlyát megduplázza. Nem sír, ami azt jelenti, hogy nem éhes. Horpasza ugyan telt, de egész álló nap vagy az anyját követi szorosan, vagy folyton az emlők után kutat, hogy nagyokat kortyoljon az anyatejből és az anyján ennek befejeztével nagyokat lökhessen. Olyannyira fejlődik, hogy kis idő elteltével már a szopáskor térdelnie kell. A nagy Racka suba alatt csak a bárány farka jelzi, mikor rátalált a tejbimbókra. Ugyan a nyáj teljes jogú tagjává vált, de azért az anyja még egy kis ideig féltve óvja, vigyázza, illetve a többiek is nagy türelemmel viseltetnek iránta, gyermeteg fickándozásait kérődzés közepette fejcsóválva veszik tudomásul.

Tavaszi átkörmölés

A Fekete Racka ürük felkészítése megkezdődött a szezonra! Hamarosan költöznek az Ópusztaszer Nemzeti Történeti Emlékpark legelőjére. Ennek érdekében kaptak Biomectin injekciót, és Vermitan oldatot ittak féregtelenítés céljából. Át is körmöltem őket, hogy a legeltetési, és terelési szezonra a lábaik is rendben legyenek. Annak ellenére, hogy nem az egész telet töltötték istállóban a külső hordozószél elég rendesen túlnőtt a tél alatt. A sarok vánkost most nem kellett igazítanom, és a belső szélek is csak némi pucolást igényeltek a pörgekéssel.

Egy kis emlékeztető az őszi programból:

Juhok körmölésének tudománya...

Városszéli zsibongó tömeg és a vásár morajló sokasága nyeli el a vásári látogatót, ahogy sétál a sorok közt, tapossa a földet nézelődő tétlenségében. Az egyik oldalról békebeli marhabőr szíjak lógnak az útba, természetesen azért, hogy a vevőknek kibökje a szemét, és bele botoljanak. A másik oldal felől sült hurka és kolbász illata száll, a meleg lángosról nem is beszélve. Meleg lángost kaphat bárki vásárfia gyanánt, ha el nem rántja a fejét, már a nap delére a pityókázástól egyre okosabb, és egyre konokabb vásári komédiásoktól. Valahol a kötőfékek, és kolompok környékén már messziről villan az ember szemébe a napsugár, mintha valami vaku volna, mert a késes-köszörűs sátornál a pengék élén megcsillan a fény. Temérdek bicska sorakozik az asztalon különféle nyéllel. De az avatott keresgélőt most a bicska nyele foglalkoztatja a legkevésbé. Valahol a cifra bicskák alatt a látókörből szinte kieső távolságban alul sorakoznak a körmölő kések. Van ám köztük olyan körmölő pörge kés is, ami mellé egy nyélben ott az evős bicska él is. Városi népeknek készülhetett, akiknél a bicska nem használati eszköz, hanem dísz, hiszen a birka lába csupa gané, amikor a körmölő megragadja. Józan ítélőképességű juhász sem eszik szaros kézzel, nemhogy egy nyélben hordja a juhok körmét faragó bicskát az evő késsel. No de a legegyszerűbb, legpuritánabb fanyelű pörge késen megakad a szeme. Jó keményfából készült a nyele, ami megérik a használója kezébe. Az éle meg rozsdamentes, nemcsak fényezett, polírozott, hogy azt az évi két alkalmat kibírja, amíg hencegnek vele. Forgatja, nyitogatja, majd a késes árus meg is feni méghozzá kaszakövön. Érdekes mestersége van a körmölésnek, hogy még a fenés sem olyan, mint a többi késnél, hiszen nem a köszörűtől csiszolódik az éle a körmölő eszköznek, hanem a kaszakövön a korcogás hangjából is megállapítja a fenő, hogy mikor jó. Avatatlan szakbarbár meg csak kihúzza az élét a kövön annak is, aminek addig jó volt. Nem baj, ha kicsit szorosan jár, mert a bicska rugója úgyis tágul, lazul a használattól. Az összehajtott pörge körmölő kés az egyik leghasználatosabb eszköz egy juhász kezében. Azért, mert nem kell sajnálni, és mivel nem azzal eszik, ezért azzal vág mindent, ami a keze ügyébe kerül. Az evő bicskát csak az étkezések alkalmával húzza elő a zsebe mélyéről. De a gondosan kiválasztott bicska, úgy a körmölő kés is elkíséri a gazdáját hosszú-hosszú éveken át.

Jobb esetben évente egyszer, de leggyakrabban, vagy magára valamit is adó juhászatban évente kétszer kerül körmölésre a sor. Ennek több oka is van, azon túlmenően, hogy a nyájban az állomány mennyire idős. Mert a bárány még elszaladgál a saját Istenadta körmén, de ha a juhok közt több idős anya is van, akkor nem mindegy, hogy mikor veszik a körmét elő. A körmöléshez nem jó a rideg, fagyos téli idő. Nem is elsősorban a fagy miatt, hanem az istállózott jószág nem az egészséges legelőt tapossa, hanem a puha almot. A nyári tikkasztó meleg meg szintén nem alkalmas, mert az még a sziket is megrepeszti, nemhogy a juhok körmét. Tavasszal és ősszel a csapadékosabb időjárás fellágyítja a juhok szaruját, így körmölésnél könnyebben faragható. Az sem mindegy, hogy milyen vidéken járja a jószág a legelőt. A sok a sár, ami közé ragad a körömnek, akkor hamarabb sántul. Ha puha homokos talajon, akkor meg a körme nem kopik a talajon, hanem túlnő. Tehát az alkalom kiválasztása is nagyon fontos. A sántákat a nyájból körmölésre többször elő kell venni. Ha tavasszal több volt a sánta, illetve a körmölésnél sokat kellett kifaragni, akkor a juhásznak pontosan tudnia kell, hogy mit tett le tavasszal, hogy folytatni tudja az őszi körmölésnél.

Az ember azt hinné, hogy hiszen csak olyasmi ez, mint az emberi körömvágás, de ez messze nem így van. A juhok páros ujjú patás állatok. Ez azt jelenti konyhanyelven, hogy a körmük belső szerkezete a patához hasonlatos, csak minden lábuk végén duplán van, mint a páratlan ujjon járó patásoknál. Két körmén jár lábanként a marha is meg a disznó is a juhokhoz hasonlóan. Méghozzá a négy ujjából a két középsőn. Minden ujja végén van köröm, csak a két szélső annyira elcsökevényesedett, hogy a járásban nem is használja, nem is érinti a földet, ezért fűkörömnek hívják. Az emberi ujjhoz hasonlítva a juhok körmén is megvannak ugyanazon részek, Úgy kell elképzelni, mintha az ember az ujjbegyén járna, méghozzá úgy, hogy lépés közben a körmére támaszkodna. Csak a juhok körme az ujjuk végén háromszöget alkot, háromszög keresztmetszetű. A háromszög talpa, alapja az ujjbegy, vagy sarok vánkos. A háromszög két szára pedig a köröm. A körmön ugyanúgy található elhalt, élettelen rész, mint az emberi körmön, ami túlnő, ha nem ápolják. Csak a juhok azon járnak, így vagy behajlik a talppárna fölé, vagy megrepedezik. Kemény talajon járatásnál képes elevenig, de körömágyig is felrepedezni. A túlnőtt behajlott köröm alatt meg a sár is megáll és a korokozók is, amik fertőzve bombázzák az eleven puha részt. Saras legelőn, amikor a juhok páros ujja közé bemegy a sár, majd száraz helyen megszáradva megszilárdul, akkor a megszáradt éles föld kikezdi a juhok lábujjai között a finom, vékony bőrt. Ugyanakkor érdekes módon a meszes, szikes sár meg taposóként kihúzza a juhok lábából a gyulladást. A gyulladt, pállott körömből a beteg részeket ki kell faragni. Ez a juhoknak kegyetlenül fáj, mert a gyulladt rész érzékeny. De muszáj megcsinálni, kitakarítani a pörge bicskával, és kivágni, hogy új, egészséges sarjadjon helyette. Erre mondja a juhász, hogy meg kell jegyezni, hogy körmöléskor az ember mit tesz le, hogy a következő körmölésnél folytatni tudja. A gümős sánta juhokat, akiknek már a gyulladás nemcsak a körömágyat, hanem a csontot és az egész lábvéget is érinti nem elég kifaragni, hanem gyógykezelni is kell. Az elevenre faragott sánta juhok talpát és körmét szárító kenőccsel kenik, mert a körömágy és az ujjbegynek megfelelő sarok vánkos olyan puha, hogy a juhoknak fájdalmas a járás rajta. A körmölés nemcsak a juhok egészségét, a kosok fedező kedvét befolyásolja, de az egész járást és közérzetet is. A helytelenül körmölt juh nem ott hordja, viseli a testsúlyát, ahol kéne és ez nemcsak további köröm deformitásokhoz vezet, hanem plusz, felesleges energiát emészt fel a járásra, menésre.

Még jól körmölt juhok esetében is megfigyelhető néhány napig, hogy lábukat magasan emelgetik, mert bizony a friss talpfelület még puha és fájdalmas.

Tapasztalt körmölő juhos ember úgy végzi a munkáját, hogy a lehető legkevesebb vágással, metszéssel dolgozzon a juhok körmén. Azért, mert a nyiszitelő, apró vágások mind megannyi mélyedést jelentenek, amiben megáll a kosz és a betegség is. Minden körmölés úgy kezdődik, hogy a juhokat az ember lábai közé beültetik. Vannak olyan magyartól idegen juhászatok, ahol állva körmölik a juhot, és mintha ló lenne egy-egy körmét felkérik a talajról a körmöléshez. A beültetéshez viszont a juhot le kell dönteni a lábáról, aminek szintén megvannak a fogásai. A Rackán szerencsére van fogantyú a szarva által, de egy suta Merino ledöntése külön tudomány. Általában a haskorcnál ragadják meg és maguk felé vagy a nyak lerántásával, vagy az egyik mellső láb kihúzásával eldöntik. A juh ülő helyzetben ficánkol a legkevésbé és fölé hajolva mind a négy lába könnyen elérhető. Ezért kell körmölés közben végig ülve maradnia, mert guggolva talán könnyebb egy fekvő juh esetében hozzáférni, amíg azt nem gondolja, hogy feláll. A lábakon a pörge késsel először a körmökből kitakarítják a piszkot, füvet, almot. Szakavatott körmölők szinte két-három hosszabb vágással végeznek egy körömmel. Kezdik a köröm belső felületén, a háromszög belső oldalán. A kés pengéje vágáskor kifelé áll, hogy ne egyre mélyebbre vágjanak, hanem egyre sekélyebben. A pörge hegye, feslő harmada a talppárnára fekve csúszik ezzel is elkerülve az elevenbe vágást. A saroktól a köröm hegye felé vágnak. A köröm külső szélén, amit neveznek hegyfalnak is, már a sarok vánkosnál indítják a vágást. A sarokról, vagyis az ujjbegyről leszedik a bőrkeményedést, és a vágást a külső élen húzzák tovább. A pörge penge töve és alsó harmada szintén a talppárnán fekve csúszik, mintegy vezeti a vágást, siklik lapjával, hogy ne az elevenbe vágjanak. A köröm hegye felé húzott vágáskor a penge éle a lábtól kifelé áll és a hosszú vágás végét a köröm hegyén elkanyarítják. A megkörmölt lábvégen a levágott köröm akkor jó, ha picit magasabb a hordozó fal a talppárna magasságánál. Ez pontosan úgy érhető el, hogy a belső oldalon is és a külső hordozó köröm szélen is a talp párnára fektetett penge vezeti a vágást ezzel megeadva a magasságot, hogy mennyit metszenek le a körömből. Ha alacsonyabb a hordozó szél, mint a talp párna, akkor a juhok járáskor a terhet a talppárnán hordják. Ez az elevenre faragás, vagy megnyilalás. A vágással leginkább a sarok vánkosnál és a köröm hegyénél kell vigyázni, mert bizony ott futnak az idegszálak és az erek. Az emberi ujjhoz hasonlóan nagyon tud vérezni, ha belevágnak. A külső íven a sarok vánkosnál a vágást kifelé kell megindítani, mert befelé indítva a pörgével a körmölő könnyen belevághat a másik köröm oldalába, ha megszalad a kés. A köröm hegyénél az elkanyarítás során pedig a körmölőnek a saját ujjára kell ügyelnie, mert amennyiben a gyakorlatlan kéz hüvelyk ujjal megtámasztja a körmöt a hegyénél a vágás elkanyarításához, akkor saját magát vágja meg a vágás befejeztével. A gyakorlott, tapasztalt körmölő is megtámasztja a köröm hegyét a hüvelyk ujjával, de már van olyan rutinos, hogy lentebb, a vágás alatt. Az épen faragott köröm szélei hosszan egyenes metszésűek és a hordozó szélek néhány mm magassággal túl érnek a talp párnán. A sarok vánkosról a bőrkeményedést leszedték egyetlen nagyobb felületi vágással, mert ellenkező esetben a juh túlságosan a körme hegyén járna előbb-utóbb. A belső hordozó szélek kifelé hajlanak, és vágásuk elősegíti, hogy a lábujjak között a sár, alom ne tudjon megtapadni. A köröm hegye lekerekített, lecsapott egy vágással, aminek meg az a szerepe, hogy ellenkező esetben a juh a sarkán (ujjbegyén) járna. A külső hordozó szélek esetében fontos, hogy a vágás körmölés után ne legyen homorú, azaz a közepén jobban levágva, minta köröm hegyén, vagy a sarok felé. Az egyforma magasan megvágott külső hordozó szél lehetővé teszi, hogy a köröm egyenletesen kopjon (vagy növekedjen) és a járás során a terhet a köröm egyenletesen viselje ne csak a sarka vagy a hegye (ahol a legérzékenyebb).

Ezeket a gyakorlati fogásokat, a tapasztalatokat viszont nem lehet másképp elsajátítani, megismerni csak úgy, ha az ember csinálja. Ez másképp nem megy. Ez ugyanúgy hozzá tartozik a juhok tiszteletéhez, mint a nyírás vagy a legeltetés. Kemény fizikai munka, mert ugyan a magyar röghöz szokott Racka, Cigája körmét nem kimondottan nehéz csinálni, és a legkevesebb a gond vele, de a ma divatos húsfajtáknál bizony egy-egy 100 kg körüli birka tisztességgel megrángatja az embert és a körme is olyan, mintha az ember bicskával egy beton tuskót akarni szépre faragni. Ráadásul a juhoknak négy lába van és minden lábán két-két faragni való köröm. De a munka nehézségét enyhíti, könnyíti, hogy körmölés közben a juhász ha jó kedvében van adja az ívet a körmölőknek…

Olvadás

Amilyen hirtelen tört ránk a tél, olyan hirtelen érkezett meg az enyhülés. Nem is akárhogy, hanem egyik napról a másikra. Egyik nap még mínusz 20 fokot közelített a hőmérő, míg másnap már csak nyaldosta alulról a nulla fokot a hőmérséklet. A rá következő nap már plusz 10 tört a tájra. Ez látszott is, mert a vastag hótakaró elindul. Ki merre lát alapon nemcsak egyik óráról a másikra vékonyodott a hótakaró, hanem megcsúszott a tetőkön. Néhány nap elteltével tocsogott minden és olvadozó jeges pocsolyák lepték el a környéket.

Persze a Rackák ebből mit sem éreztek, hiszen az istállóban, friss alomban várták a jó időt. Annyit talán igen, hogy egyre türelmetlenebbül toporogtak, mint akik nem férnek a bőrükben és kikukucskáltak a drankák résein a napot kémlelve. A deres kecske még a fejét is kidugta, hogy rácsodálkozzon az olvadozó hókupacokra.

A kacsák nagyon élvezték ezt a vizes közeget. Hatalmasakat pancsoltak mit sem törődve a jeges pocsolyákkal, és még az itatóból is rendszeresen kifürödték a friss vizet. A kopasznyakú tyúkok már kevésbé örvendeztek a tócsáknak, mert ugyan elő jöttek, de napfürdőt csak az etető szélére ülve vettek, mint a verebek, varjak a póznákon, úgy várták az olvadás végét.

A Puli szőre felázott és különösen a lábuk csupa víz volt, ahogy belegázolt az olvadó havas pocsolyákba. A Sinka meg már annyira várta a tavasszal érkező dologidőt, hogy eszeveszett módon csapta a talpával a koszos vizet szanaszét az udvarban, ha a gazda megjelent, hogy hátha most jött el az idő, amikor valami feladatot kap, amikor már végre csinálhat valamit.

A hatalmas olvadás meglehetősen nagy széllel érkezett. Egyrészt a plusz 20 fokot közelítő hőmérséklet így nem érződött olyan hirtelen melegnek, másrészt nem is volt baj, mert a nagy szél hamar felszárította az olvadozó tócsákat. A föld alig bírta nyelni a sok vizet és a szél is besegített, hogy minél hamarabb tűnjön el a tél erről a vidékről. Mint a lázából felocsúdva a táj szinte óránként más képet mutatott. Először csak vékonyodott a hólepel, majd a buckák, élek teteje tűnt elő feketéllve. Végül tarka táj tárult a szemlélő elé, egyre inkább eltűnő, csökkenő fehér mintázattal. Míg végül csak olyan helyeken maradt a hó, ahol az emberi kéz feldúrta nagyobb kupacokba.

Ekkor már a Rackák alig bírtak magukkal, és rendszeresen az istálló falának ugrottak, illetve felkapaszkodtak a drankák fokaira, hogy vagy kiugorjanak, vagy kimásszanak a napsütésbe. Nem volt mit tenni, elérkezett az idő. Szerencsére a homokos karámban az olvadó hónap nyoma sem maradt pár nap alatt, de még a tócsák is eltűntek úgy elitta őket a föld. Halk léptek zaja törte meg a várakozó türelmetlen csendet és egyszer csak motoszkálás hallatszott az istálló falánál kívülről. A szélfogó palánk eltávolítása után szinte betört a fény az akolba és az összes Racka feje azonnal kikandikált a drankák rácsain. Majd megnyílt a tér és a téli karám karnyújtásnyira hívogatta a juhokat az istállóból. Mentek is azok rögvest és szempillantás alatt kivágódtak az akolból. Majd mint akik el sem akarják hinni, vissza is mentek rögtön. Újra ki és újra be. Végül a kecskék törték meg ezt a csiki-csuki tétovázást, mert a karámban két lábon ugrálva közlekedtek örömükben, mint a kenguru. A Rackák örömükben neki rontottak a széna rácsnak a téli karámban, ahová a gazda előzőleg csalogató, kedvcsináló szénát rakott. Úgy gyűrték befelé a friss szénát, mintha egész télen erre vártak volna. Olyannyira érezték a tavaszt, hogy másnap reggelre, amikor még azért éjszakára becsukták őket az istállóba, egy újszülött bárány sírása várta a megérkező gazdát etetés előtt. Az istálló sarkában az itató mellett feküdt a sarokban egy fehér pirók bárány.

A kacsák sem tudták hirtelen hová tenni ezt a hirtelen felmelegedést. Folyton az itató vályúba ültek, mintha akkora nyár lenne, hogy már hűteni kéne a tollukat állandóan friss fürdőzéssel. A tyúkok olyannyira örültek a tavasznak, hogy éjjel alig akartak bemenni a helyükre már. Persze ez azzal is magyarázható, hogy hosszabbodnak bizony a nappalok, és a világos órák növekedése tagadhatatlanul jelzi, hogy hamarosan itt a március, a megújulás időszaka. A Rackák mellett ezt a tyúkok azzal is a gazda tudtára adták, hogy a kakas egész álló nap vak lármába fogott, mint amikor valamelyik tyúkja megtojik éktelen kotkodácsolással. Másnapra meg is érkezett a vak lárma mellé a tavaszon a legelső tojás.

Érdekes módon a Pulik sem kérték lázasan, hogy bejöjjenek a melegre, nem hisztiztek kis idő elteltével az ajtó előtt. Csak a játék morgása hallatszott az udvaron, ahogy felbőszítik egymást, de csak azért, hogy újra és újra hatalmas rohangálásba kezdjenek. Déltájt már mintha árnyékba is húzódtak volna a nagy szaladgálást megszakítva egy kis pihenőre. De nég ekkor is hason elfeküdtek az udvaron, mint akik alapos napfürdőt vesznek, és el akarják felejteni, hogy néhány napja itt még kemény tél tombolt. A meleg és a szél hatására meg is száradt hamar a felázott szőrük és lábuk és szinte a másik vállára hajtották a fejüket, miközben gyönyörködtek az egyre később bekövetkező naplementében.

Téli berkek

A dermesztő fagyos tél napokig készült a hóra. Úgy rákészült, mintha a tél örökké tartana. A kuckosodó jószágok életterüket még inkább beszűkítették. A kendermagos kopasznyakú kakas hiába nem jött elő reggelente, hanem már csak az ülő rúdról jelezte kukorékolva a napfelkeltét, mégis a taraja elfagyott. A tyúkjai már nem csordultak ki reggelre az odúból, hogy begyüket tele tömjék. A fekete magyar búbos kacsák is egyre inkább elfeküdtek és lábukat maguk alá húzva felfordított fejjel kémlelték az eget. A Rackák még türelmetlenebbül várták a reggeli abrakot a téli szálláson, és szabályosan egymást lökdösték a jobb pozíció érdekében a karám kinti jászolánál. A Pulik és a Sinkák azonban nem vettek tudomást arról, hogy az előrejelzések szerint napokon belül leszakad a hó.

Senki nem hitte, pedig így lett. Apró szemmel kezdte, ahogy a régi öregek mondani szokták, amikor a nyári záporból napokig tartó esőzés lesz. A rekord mennyiségűnek ígért hó csonttá fagyott talajra érkezett. Mint a liszt, úgy hintette be először a tájat apró csillámpor szerű képződménnyel. Csak úgy harsogott a lábak alatt és nem tapadt, mint máskor szokott, ha hóba lép az ember. Mintha fehér porban gázolt volna minden.

A tyúkok megnyugodva vettek róla tudomást, hogy innentől nem kell elhagyniuk éjjeli enyhelyüket. Csak ültek az ülőn és forgolódtak egymást kerülgetve. Meg-meg álltak a kijáratnál és meglepődve meresztették tekintetüket a vakító, egyre vastagodó hótakaróra. A kacsák szinte fürödtek a hóban. Hason csúszkálva közlekedtek és úgy verdestek szárnyaikkal, mintha pancsolnának. A baromfiudvarban az itatók és az etetők bizony bekerültek az éjjeli tető alá. Olyannyira, hogy a vastagodó hótakaró mintha egy zárt ajtó lenne az aprójószág számára. Végül úgy 10-20 cm hótakaró után a kacsák is rájöttek, hogy jobban járnak, ha a tyúkokkal tartanak.

A Rackák és a kecskék ugyan belegázoltak a hóba, de természetesen már nem feküdtek neki a kérődzésnek. Olyannyira nem, hogy délután már az istállóban állva várták haza a gazdát. A kinti jászolrács funkciója megszűnt. Kaloda jászol került az istállóba és nemcsak az uralkodó szélirányba tettek palánkot a hideg ellen. Erős és vízszintes hófúvásokkal érkezett a zimankó. Így a hó még oda is befészkelte magát, ahová az ember nem is gondolta volna. Behordta a szél a havat a tető alá és megrakta a horogfák zugaiban. Még szerencse, hogy a régi öregek is úgy építkeztek, hogy veréb deszka helyett hambár fallal védték meg a tető alatt a horogfák közét a fal találkozásánál, azaz felfalaztak cserépig a horogfák között is talpszelemen helyett. Így a juhok istállójában még az ősszel a gazda jobb híjján lerágott kukoricaszárakat kötött kis kévékbe, vágott méretre a horogfák közé. A kecske legnagyobb örömére, mert előszeretettel szedte ki rendszeresen a tél beállta előtt egyenként a kukoricaszárakat a kévékből. Ez a szemtelen kihúzgálás a kecske részéről akkor szűnt meg, amikor a hófúvás megérkezett. Talán érezte a különbséget, hogy amikor a gazda bosszankodva kötötte újra a rövid kévét, akkor bizony a hóval együtt a tető alatt bevágott a hideg. Mikor az ember helyre állította a rendet és a kukoricaszár kéve visszakerült a tető tartó horogfák közé, akkor meg szélcsend lett hirtelen az istállóban. A kecskék a juhokkal együtt csak ettek és kérődztek. Ettek és kérődztek és nyoma sem volt az összeférhetetlen tülekedésnek. Forgolódtak kissé és egy ideig nem értették, hogy reggelente miért nem nyílik az istálló ajtó, hogy a téli karámba mehetnének. Aztán amikor a fergeteges hófúvás még a szélárnyékba is behordta a havat, akkor megértették. Ösztönösen kerülték, hogy felázzon a körmük és az istálló többi részébe húzódtak elkerülve a havas szélét az akolnak.

Csakúgy az ember is, ha hóba nyúl, hogy a szénát kikaparja a metsző szélben, szétrepedezik az ujjain a bőr az éles fagyott hópelyhektől. Meghízik minden ív, görbület és forma a rárakodott hótól. A letakart széna teteje is vastag takarót kap. Nem őszinte a mosoly az ember arcán, mintha a mosoly az arcára fagyott volna. Holott nem mosoly az tulajdonképpen, hanem csak a fogait szorítja össze ebben a havas, szélfútta, csípős hidegben. A dermesztő télben megfagyott táj most vastag hóleplet kap. Olyan vastagot, amit nem láttak már a környéken évtizedek óta. Szinte térdig gázol a hóban és a lapátolásnak sincs egyelőre semmi értelme, mert a szél a havat vissza hordja. Lassan nyugszik meg az idő, napok múlva, amikor a vízszintes hófúvás átcsap kövéren, vastagon szakadó hóba. Egyfolytában, megállás nélkül esik, és a hólapát már vállnyi széles derékig érő utat ásott az istállóig, illetve a baromfiudvar irányába. Amíg a hótakaró el nem hagyja a fél métert meg sem áll. Olyannyira esik, hogy még a déli napsütésnek sincs értelme, hiszen csak valami hajnali derengő módon tudnak a napsugarak utat törni. Amikor viszont hirtelen eláll a hóesés, mintha a meglepődéstől megállna az élet, és még a jószágoknak sincs egyetlen hangja sem. A rackák abbahagyják a bégetést, és még a szénát és csak hang nélkül tömik magukba az istálló enyhelyében. A tyúkok és a kacsák meg sem mukkannak, csak meredten bámulnak a vakító hóra.

Nem úgy a Puli és a Sinka. Az istálló rácsain kifelé bámuló Rackákkal ellentétben a Puli a kacsákhoz hasonlóan szinte fürdik a hóban. Hason csúszva és fetrengve hűti magát. Ennek következtében nemcsak a lábain lévő tincsek között keletkeznek egyre nagyobb hó galacsinok, hanem a teste is havas lesz. Ezt a porhót viszonylag könnyen kirázza a Puli a bundájából. Nem marad belőle más hátra, mint amikor az ember meleg kézzel a hóba nyúl és az ujjaiba beleüt a hideg. A fagyott tincsek ennek következtében csilingelnek, ahogy a Puli szalad. A Sinka szabályosan harapja teli szájjal a havat. Ő is belefekszik, a hátát vakargatja, ahogy fürdik a hóban és az orrával túrja. A Sinka dús, tömött szőréről lepereg a hó. Csak a lába kezd el egy idő után fázni, és három lábazik végtagjait váltogatva.

Ebben a zimankós időben még azok is összebújnak, akik úgy egyébként nem igazán szívlelik egymást. Elviselik egymás társaságát és összeférnek. Pedig jó időben a kacsák és a tyúkok sem mindig viselik konfliktus nélkül egymás társaságát, ahogy a Sinka és a Puli között is előfordulnak súrlódások. Most ennek nyoma sincs, mert egymáshoz bújva várakoznak. Így telelnek ki és várják az olvadást, hogy az enyhülés újra felpezsdítse mindennapjaikat. Kezdetben még türelmesen várakoznak, ami egyre fogy, egyre feszültebb és izgatottabb a havas téli berkek előre haladtával…

Dermesztő tél

Eddig dicsértük a telet, hogy nem is nagyon volt, illetve megkímélt bennünket. Egészen addig, amíg január végével el nem kezdődtek olyan dörgedelmes mínuszok, hogy ilyet régen ért meg az időjárás évtizedek óta. Nem játszott csak a tél, hanem olyan komolyra fordult, hogy farkasordító hideg támadt szinte egyik napról a másikra. Mínusz 17 foktól mínusz 20 fokig süllyedt a hőmérő higanyszála.

A baromfiudvarban hajnalonta a kakas csak amolyan elcsukló hangon jelezte, szaggatott kukorékolással, hogy ugyan virrad, ami nem látszik, de nem is jön elő, hogy az első tyúklépések életet adjanak az etető és itató környékén. Hiába kukorékolt, mert a tyúkok is megvárták, amíg a Nap az égbolton teljesen felkel, hogy elő merészkedjenek. Ilyenkor ugyanis nem hajnalban van a leghidegebb, talán az éjszaka sötétje még enyhít is a fagyon, hanem amikor a Nap előbukkan és elkezd a Hold udvarával viaskodni a napi körforgás feletti uradalom végett. Mintha a Hold és a Nap csatájának a haragja, energiája a Föld felszínén landolna, úgy fagyasztja meg még azt is, amit az éjjeli dermedt sötétség megkímélt. Bizony ekkor a reggeli órákban, amikor a napsugarak még csak érintik a talajt, akkor van a leghidegebb. Ilyen időjárás közepette még fogcsikorgatóbb hideg, amit már Délvidéki emberi léptékkel nem is igen lehetne fokozni. Kendermagos kopasznyakú tyúkok, akik évszázadok alatt megtanulták, örökletes anyagukban magukkal hozták, hogy amelyik ilyenkor előbújik és lejön az ülőrúdról, az megfázik és a taraja, áll lebenye elfagy.

Persze ehhez hozzá kell tenni, hogy a magyar ember is ésszel él és csikorgó hideg ide, vagy oda, de a tyúkokat még az előtt megeteti, hogy a sötétedéssel elülnének éjszakai enyhelyükre. Magyar baromfi nem igényel különösebb lakosztályt a tél elviseléséhez, hiszen ehhez a röghöz szokott aprójószág bírja a hideget is éppúgy, mint a nyári meleget. Viszont ha reggel üres beggyel és szomjasan ébred, akkor első dolga lesz, hogy amint világosodik, és a kakas kukorékolni kezd, akkor ennivaló után néz. Arra meg inni kezd és a csípős, metsző hidegben elfagy az ivástól vizes állebenye. Reggel még pirkadatkor halk léptek kopognak a fagyos földön és a gazda csoszogó léptei nyitják a baromfiudvar kapuját. A tyúkok még csak kukucskálnak a nádpalló alól, kopasz nyakukat behúzva, és végig nézik, amint az éjjel megfagyott itatóból az emberi kéz kiüti a jeget. Gőzölgő meleg víz csorran a helyébe. A forró víz úgyszintén nem jó a tyúk torkának, de mire a Nap felkel és kellő meleg lesz, addigra a friss víz éppen fogyasztható hőmérsékletűre hűl, hogy még a kortyok átmelegítsék az éjjeli mozdulatlanságtól lehűlt testüket. Ilyenkor a tyúkok már nem kapirgálnak, nem is tudnának, hiszen a fagyott föld mínusz 17 fokban erre alkalmatlan.

Nem úgy a kacsák, akik ugyan el nem húzódnak még akkor, amilyen hidegben a tyúkok már elbújnak. Kemény csőrükkel feltörik az itatóban a jeget és a jeges vízben is úgy lubickolnak, mintha nyár lenne. Mit sem törődnek a tél zord hidegével. Télire átvedlett tollukat minden áldott reggel megigazgatják, és a szárnyukon minden evezőtollat egyenként kihúznak a vizes csőrükkel. Hajnalban már kint az udvarban hápognak éles hangjukkal és jelzik is a feléjük lépkedő ember közeledtét. Viszont a nagy hidegben érik a hó közeledtét, mert a nyáron szemes takarmányt alig fogyasztó, inkább pancsoló fekete búbos magyar kacsák ilyenkor egyik napról elkezdenek habzsolni, hogy elegendő zsírréteget halmozzanak fel a tél beálltával a tavasz beköszöntéig.

A Rackák is erre törekszenek, mert a hajnali sötétben már ott toporognak a vályú körül, hogy az abrakot türelmetlenül elmorzsolhassák fogaikkal. Amikor vonulnak a zúgásuk fütyülő hangot ad, a csontra fagyott talajon hasított körmük lépteivel. A szénára nyáron rá sem néző juhok most bizony két pofára tömik magukba a fűszénát, és reggeltől estig ennének. Olyan hévvel, hogy a fagyos szarvuk csakúgy koppan, mikor egymásnak ütik, hogy a takarmányhoz jobban hozzá férjenek. Az ilyen idő tájt már hodályban párolódó birkákkal ellentétben csak annyi igénye van a magyar juhnak, hogy a kelleténél több szénát húz le magának a jászol fokai közt, amire rá tud majd feküdni kérődzeni, amint a bendőjét tele tömte. Viszont ilyenkor már össze fekszenek a kérődzéshez. Természetesen mindig igyekeznek szélárnyékba húzódni és ilyen hidegben már szárnyékot keresnek mindenütt a karámban. Ha kell a szarvával töri fel a jeget az itatóba, de képes a lábával bele taposni annak érdekében, hogy a jég alól a vizet kiigya. Juhoknak nem való a jeges víz, mert megkapja a torkukat. Még mielőtt a gazda a jeges víztől köhintő juhokat hallgatná, gondoskodik róla, hogy minden reggel meleg vízzel olvassza ki az itatójukat. A nyáron egyfolytában nyalósót nyaldosó Racka ilyenkor ösztönösen kerüli a sózót, mert tudja, hogy arra több folyadékot kell innia. Mégis ha a gazda azt szeretné, hogy a télen vizet alig fogyasztó juhok kicsit többet igyanak, akkor cselhez folyamodik és a juhoknak ínyencségnek számító nyalósót beteszi nekik az akolba. Ilyen farkasordító hidegben sem igényel különösebb védelmet a Racka, csak az a fontos, hogy a metsző szél elől árnyékot találjon és tető legyen a feje felett, mert ha átnedvesedik a bundája, akkor feltudjon száradni. Ugyanakkor a fekete Rackák okozhatnak meglepetést hajnalban, mert a fagyos dér ráköt a hátukon a bundájukra és szinte világítanak a sötétban a deres hátukkal.

Nemúgy a magyar parlagi kecske. Aki már ebben a csikorgó hidegben felmászik a jászolba és ott kuporodik össze éjszakára. Etetéskor is jobban szeret a jászolba állva fogyazstani, mert egyrészt nem rivalizál az evés érdekében a Rackákkal, másrészt ugyanakkor szeret a középpontban lenni, ahol a lehető legtöbb szénát magába tudja tömni, harmadrészt pedig addig sem fázik a lába, amíg belegázolhat a friss szénába. Ha kedve támad, vagy elunja, akkor meg egészen egyszerűen csak átugorja a jászolnál sorakozó Rackákat. Ugyan a hideg miatt már nem gebeszkedik annyira a hátsó két lábára állva, hogy kecske szokása szerint megszagolgassa a horogfákat, és ha talál még rajtuk kérget, akkor azt lerágja.

Ahogy a juhok lehelete is gőzölgő csóvaként tölti meg a levegőt, úgy reggelente a Puli bajusza is fehér lesz a hideg ködtől. Mintha éjjel valami farsangi mulatságban dorbézoltak volna és az éjjeli mulatozásból a fehér álarc, maszk rajtuk maradna. Mínusz 15 fok az a határ, amikor még a Puli nem keres éjjelre, illetve a hajnali rákra enyhe menedéket. Ez alatt már bizony befekszik a kutyaházba is, amit úgy egyébként egész évben fenédzik használni.

A Sinka más. Ő ilyenkor már éjjelre úgy összekuporodik, hogy egy gombóc az egész kutya. Még az orrát is a mellső lábai alá dugja, hogy a lehelete ne fagyjon az orrára.

Nem is csoda, hiszen az ember is, ahogy a ház melegéből kilép a dermesztő hideg úgy megcsapja, mintha orrba verte volna. Kopogósra fagy minden és megdermed. Ahogy a keze vizet ér úgy beleüt a hideg, mintha szilánkokra törne a vér az ereiben. A fagy úgy megcsípi az orrát és a fülét, hogy talán le is törne, ha hozzá érnének. Metsző szél cserzi az arcát és a kilehelt levegő fehér lepelként ül a szemöldökére. A keze azonnal hozzá ragad a vashoz és léptei alatt karsogva repedeznek a jégvirágok a föld felszínén. Huzamosabb ideig fedetlen kézzel és fővel kint tartózkodás után a szoba melegében feljajdul, ahogy a melegtől a vér a hajszál erekben újra sebesebben áramolni kezd és az ujjai, fülei szabályosan lüktetnek.

A tyúkok is, kacsák is, de még a juhok is az első dermesztően hideg napokon úgy viselkednek, mint a Pulik, meg a Sinka, amikor meglátják az embert, és ettől még fokozottabb mozgással, szaladgálással igyekeznek magukat felmelegíteni, hogy a vér ne hűljön meg végtagjaik ereiben.

Viszont minden jószág előbb-utóbb lassan, fokozatosan átadja magát a télnek. Ezt zsigereikben érzik és kuckósodnak. Az energia felhasználást a minimálisra csökkenti, alig iszik és egész nap türelmesen, összebújva várják a havat...