Az ősz kezdete és a szüret mellett a Mihály Nap jelentős esemény a magyar
pásztorkultúrában is, mert nem más, mint a Behajtási Ünnep. Ez a nap a gazdasági
év fordulója. A pásztorok ilyenkor adtak számot a rájuk bízott jószágokról.
Pásztor rend szerinti elnevezésükből adódóan a számadók ilyenkor számoltatták el
az előző év Mihály napján felfogadott juhászokat, gulyásokat, kanászokat,
csordásokat. Nem utolsó sorban a felfogadott bojtárok is ekkor tartoztak
elszámolással. A hagyomány szerint Szent György napkor legelőre hajtott
állatokat Mihály napján hajtották vissza. Ezért ekkor számoltatták el,
szegődtették újra a pásztorokat, ekkor fizették ki őket. Egyben ez az istállós
tartás, jászolból etetés kezdete is.
Az elszámolás akkori eszköze nem volt
más, mint a Rovás:
A rovás az egy rovott, de csak számokat jelentő jelekkel
ellátott bot vagy deszka neve. A számvitel régies eszköze volt. A honfoglaló
magyarok már használtak számrovást, amely általánosabb használat után legtovább
a pásztoroknál maradt meg. A rovás nem azonos a rovásírással, ugyanakkor a
számrovás talán még a betűrovásnál is régebbi keletű.
A számok rovásának
hagyományát néhány ma is élő magyar kifejezés is őrzi: pl. büntetések
feljegyzése őrizte a múlt bűneit azaz rovott múltúak az olyanok, akiknek a rovás
pálcáján már sok a rovás. Ha rossz magaviseletű a tanuló, akkor rovót kap, azaz
megrovásban részesül,
A legkorábbi rovás jel az ősi pásztorok botján jelent
meg, a rovások a pásztor botjának fogantyújától lefelé, az értelmezésük pedig
éppen ezért alulról fölfelé történt. Mikor a pásztoremberek elszegődtek, rovást
csináltak az őrzendő állatok gazdájával, a rovás egyik része a gazdánál maradt,
a másik része a pásztorhoz került. A rovásos pálcákra azután a szerződéssel
szentesített üzleti kapcsolatuk elszámolásakor volt szükségük. A páros rovás
két, hosszában pontosan egymáshoz illeszkedő darabból állt és a rovásokat
összeillesztett állapotban rótták rá, majd egyik fele a gazdánál, másik fele a
pásztornál maradt, azaz az egyik fél bot rovásos másolatként a nyugta szerepét
töltötte be.
Régen a pusztai pásztorok munkáját segítették a juhtej
méréséhez használt rováspálcák illetve tejrovások
Mielőtt a tanyára indult
volna a gulyás, 1907-ig szokás volt az, hogy még a téli szálláson a pásztor
elkészítette a rovást (rovás pálcát). A rovást kecskerágitóból, hársból vagy
fűzfából készítették, a pálca négyszögletes volt, a lapja 2 cm széles, a
vastagsága pedig 1 cm. Erre a 2 cm széles lapra bizsókkal• metszette bele a
jószág darabszámát, mégpedig úgy, hogy bordaszerűen állt ki a darab a lapból.
Melléje tüzes ár szúrásával 1-2 pontot égetett, amely azt jelezte, hogy az a
darabjószág hány füves, azaz hány esztendős. A kihajtás előtt készen volt a
rovás-pálca. Ilyennel adta át egyik gulyás a másiknak a jószágot. Ez aztán a
világháború után szinte teljesen kiment a szokásból.
Sokféle időjárással
kapcsolatos szólás, közmondás ismeretes Szent Mihály napra vonatkozóan. Az Ipoly
menti falvakban úgy tartották, ha a fecskék nem repültek el eddig a napig, akkor
hosszú őszre lehet számítani:
"Ha Szent Mihálykor még itt van a fecske,
karácsonyig vígan legelhet a kecske".
A pásztorok az állatok viselkedéséből
jósoltak az időjárásra. A juhászok úgy tartották, ha Mihály éjszakáján
összefekszik a birka, akkor nagy tél lesz, ha pedig szét, akkor enyhe. Az idő
hidegebbre fordul, a bánátiak szerint megszakad a fű gyökere. Úgy is mondják,
hogy "Szent Mihály nap után harapófogóval sem lehet kihúzni a füvet". A
palicsiak szerint a hal a víz fenekére húzódik, nincs többé halfogás.
A
természetben, az időjárásban is változás áll be, Szent Mihály napja az ősi
napéjegyenlőség tájára esik, mintegy ott áll a tél kapujában.
"Szent
Mihály-nap után egyicce víz, két icce sár."
Egy göcseji mondás szerint
Szent Mihály öltöztet, Szent György vetkőztet. Szamosháton pedig azt mondják,
hogy aki Szent Mihály-nap után szalmakalapban jár, attól nem kérnek tanácsot.
A gazdálkodóknak a számadás napját is jelentette, a pásztorok
hazahajtották az állatokat, elszámoltak, kezdetét vette a kukoricatörés is.
Valamikor eddig legelt a Szent György napkor kieresztett marha, juh, sertés a
pusztán. Dunántúlon ez a nap a gulyások jelentős ünnepe volt. A pásztorok
Csíkban ekkor térnek vissza a havasokról, és télire gazdáik gondviselésére
bízzák a jószágot. A juhászok is ilyenkor adják át a juhokat, kapják meg a
bérüket, és a többi cselédhez hasonlóan vagy újból elszegődnek a régi gazdához,
vagy új gazda után néznek. A szegődtetés, a "váltakozás" napja Szent Mihály
napja. A cselédek ekkor változtatnak helyet, ekkor költözködnek.
VIDEO
Ekkorra már megforrt a déli szőlőhegyek - az évi átlagnál korábban szüretelt -
szőlőinek bora. Ezért hívták a délmagyarországi területeken Borszűrő Szent
Mihály napjának az egyébként a gazdasági év szempontjából mindenhol az országban
oly jelentős napot. Ekkortól lehetett szűrni a bort, ekkortól kezdődhettek a
lakodalmak. Sok helyen - elsősorban az Alföldön - Szent Mihály napja a szüret
megkezdésének időpontja. Ennek mindent alárendeltek
Országszerte
emlékezetesek voltak a szentmihályi vásárok, amelyeket a nagyobb városokban
tartottak. A távolabbi helyekről, akkor még lovaskocsival, vagy ökrös szekérrel
mentek a vásárba. Így árultak a vargák, a csizmadiák, a kádárok, a szíjjártók, a
szűrszabók stb. Sok árus mondókával csalogatta a vevőket. De nemcsak azért
mentek a vásárba, hogy megvegyék, amire szükségük van. Ez szórakozást,
ismerkedést, hírszerzést is jelentett az embereknek.
Délmagyarország Cikk