A baromfiudvarban hajnalonta a kakas csak amolyan elcsukló hangon jelezte, szaggatott kukorékolással, hogy ugyan virrad, ami nem látszik, de nem is jön elő, hogy az első tyúklépések életet adjanak az etető és itató környékén. Hiába kukorékolt, mert a tyúkok is megvárták, amíg a Nap az égbolton teljesen felkel, hogy elő merészkedjenek. Ilyenkor ugyanis nem hajnalban van a leghidegebb, talán az éjszaka sötétje még enyhít is a fagyon, hanem amikor a Nap előbukkan és elkezd a Hold udvarával viaskodni a napi körforgás feletti uradalom végett. Mintha a Hold és a Nap csatájának a haragja, energiája a Föld felszínén landolna, úgy fagyasztja meg még azt is, amit az éjjeli dermedt sötétség megkímélt. Bizony ekkor a reggeli órákban, amikor a napsugarak még csak érintik a talajt, akkor van a leghidegebb. Ilyen időjárás közepette még fogcsikorgatóbb hideg, amit már Délvidéki emberi léptékkel nem is igen lehetne fokozni. Kendermagos kopasznyakú tyúkok, akik évszázadok alatt megtanulták, örökletes anyagukban magukkal hozták, hogy amelyik ilyenkor előbújik és lejön az ülőrúdról, az megfázik és a taraja, áll lebenye elfagy.
Persze ehhez hozzá kell tenni, hogy a magyar ember is ésszel él és csikorgó hideg ide, vagy oda, de a tyúkokat még az előtt megeteti, hogy a sötétedéssel elülnének éjszakai enyhelyükre. Magyar baromfi nem igényel különösebb lakosztályt a tél elviseléséhez, hiszen ehhez a röghöz szokott aprójószág bírja a hideget is éppúgy, mint a nyári meleget. Viszont ha reggel üres beggyel és szomjasan ébred, akkor első dolga lesz, hogy amint világosodik, és a kakas kukorékolni kezd, akkor ennivaló után néz. Arra meg inni kezd és a csípős, metsző hidegben elfagy az ivástól vizes állebenye. Reggel még pirkadatkor halk léptek kopognak a fagyos földön és a gazda csoszogó léptei nyitják a baromfiudvar kapuját. A tyúkok még csak kukucskálnak a nádpalló alól, kopasz nyakukat behúzva, és végig nézik, amint az éjjel megfagyott itatóból az emberi kéz kiüti a jeget. Gőzölgő meleg víz csorran a helyébe. A forró víz úgyszintén nem jó a tyúk torkának, de mire a Nap felkel és kellő meleg lesz, addigra a friss víz éppen fogyasztható hőmérsékletűre hűl, hogy még a kortyok átmelegítsék az éjjeli mozdulatlanságtól lehűlt testüket. Ilyenkor a tyúkok már nem kapirgálnak, nem is tudnának, hiszen a fagyott föld mínusz 17 fokban erre alkalmatlan.
Nem úgy a kacsák, akik ugyan el nem húzódnak még akkor, amilyen hidegben a tyúkok már elbújnak. Kemény csőrükkel feltörik az itatóban a jeget és a jeges vízben is úgy lubickolnak, mintha nyár lenne. Mit sem törődnek a tél zord hidegével. Télire átvedlett tollukat minden áldott reggel megigazgatják, és a szárnyukon minden evezőtollat egyenként kihúznak a vizes csőrükkel. Hajnalban már kint az udvarban hápognak éles hangjukkal és jelzik is a feléjük lépkedő ember közeledtét. Viszont a nagy hidegben érik a hó közeledtét, mert a nyáron szemes takarmányt alig fogyasztó, inkább pancsoló fekete búbos magyar kacsák ilyenkor egyik napról elkezdenek habzsolni, hogy elegendő zsírréteget halmozzanak fel a tél beálltával a tavasz beköszöntéig.
A Rackák is erre törekszenek, mert a hajnali sötétben már ott toporognak a vályú körül, hogy az abrakot türelmetlenül elmorzsolhassák fogaikkal. Amikor vonulnak a zúgásuk fütyülő hangot ad, a csontra fagyott talajon hasított körmük lépteivel. A szénára nyáron rá sem néző juhok most bizony két pofára tömik magukba a fűszénát, és reggeltől estig ennének. Olyan hévvel, hogy a fagyos szarvuk csakúgy koppan, mikor egymásnak ütik, hogy a takarmányhoz jobban hozzá férjenek. Az ilyen idő tájt már hodályban párolódó birkákkal ellentétben csak annyi igénye van a magyar juhnak, hogy a kelleténél több szénát húz le magának a jászol fokai közt, amire rá tud majd feküdni kérődzeni, amint a bendőjét tele tömte. Viszont ilyenkor már össze fekszenek a kérődzéshez. Természetesen mindig igyekeznek szélárnyékba húzódni és ilyen hidegben már szárnyékot keresnek mindenütt a karámban. Ha kell a szarvával töri fel a jeget az itatóba, de képes a lábával bele taposni annak érdekében, hogy a jég alól a vizet kiigya. Juhoknak nem való a jeges víz, mert megkapja a torkukat. Még mielőtt a gazda a jeges víztől köhintő juhokat hallgatná, gondoskodik róla, hogy minden reggel meleg vízzel olvassza ki az itatójukat. A nyáron egyfolytában nyalósót nyaldosó Racka ilyenkor ösztönösen kerüli a sózót, mert tudja, hogy arra több folyadékot kell innia. Mégis ha a gazda azt szeretné, hogy a télen vizet alig fogyasztó juhok kicsit többet igyanak, akkor cselhez folyamodik és a juhoknak ínyencségnek számító nyalósót beteszi nekik az akolba. Ilyen farkasordító hidegben sem igényel különösebb védelmet a Racka, csak az a fontos, hogy a metsző szél elől árnyékot találjon és tető legyen a feje felett, mert ha átnedvesedik a bundája, akkor feltudjon száradni. Ugyanakkor a fekete Rackák okozhatnak meglepetést hajnalban, mert a fagyos dér ráköt a hátukon a bundájukra és szinte világítanak a sötétban a deres hátukkal.
Nemúgy a magyar parlagi kecske. Aki már ebben a csikorgó hidegben felmászik a jászolba és ott kuporodik össze éjszakára. Etetéskor is jobban szeret a jászolba állva fogyazstani, mert egyrészt nem rivalizál az evés érdekében a Rackákkal, másrészt ugyanakkor szeret a középpontban lenni, ahol a lehető legtöbb szénát magába tudja tömni, harmadrészt pedig addig sem fázik a lába, amíg belegázolhat a friss szénába. Ha kedve támad, vagy elunja, akkor meg egészen egyszerűen csak átugorja a jászolnál sorakozó Rackákat. Ugyan a hideg miatt már nem gebeszkedik annyira a hátsó két lábára állva, hogy kecske szokása szerint megszagolgassa a horogfákat, és ha talál még rajtuk kérget, akkor azt lerágja.
Ahogy a juhok lehelete is gőzölgő csóvaként tölti meg a levegőt, úgy reggelente a Puli bajusza is fehér lesz a hideg ködtől. Mintha éjjel valami farsangi mulatságban dorbézoltak volna és az éjjeli mulatozásból a fehér álarc, maszk rajtuk maradna. Mínusz 15 fok az a határ, amikor még a Puli nem keres éjjelre, illetve a hajnali rákra enyhe menedéket. Ez alatt már bizony befekszik a kutyaházba is, amit úgy egyébként egész évben fenédzik használni.
A Sinka más. Ő ilyenkor már éjjelre úgy összekuporodik, hogy egy gombóc az egész kutya. Még az orrát is a mellső lábai alá dugja, hogy a lehelete ne fagyjon az orrára.
Nem is csoda, hiszen az ember is, ahogy a ház melegéből kilép a dermesztő hideg úgy megcsapja, mintha orrba verte volna. Kopogósra fagy minden és megdermed. Ahogy a keze vizet ér úgy beleüt a hideg, mintha szilánkokra törne a vér az ereiben. A fagy úgy megcsípi az orrát és a fülét, hogy talán le is törne, ha hozzá érnének. Metsző szél cserzi az arcát és a kilehelt levegő fehér lepelként ül a szemöldökére. A keze azonnal hozzá ragad a vashoz és léptei alatt karsogva repedeznek a jégvirágok a föld felszínén. Huzamosabb ideig fedetlen kézzel és fővel kint tartózkodás után a szoba melegében feljajdul, ahogy a melegtől a vér a hajszál erekben újra sebesebben áramolni kezd és az ujjai, fülei szabályosan lüktetnek.
A tyúkok is, kacsák is, de még a juhok is az első dermesztően hideg napokon úgy viselkednek, mint a Pulik, meg a Sinka, amikor meglátják az embert, és ettől még fokozottabb mozgással, szaladgálással igyekeznek magukat felmelegíteni, hogy a vér ne hűljön meg végtagjaik ereiben.
Viszont minden jószág előbb-utóbb lassan, fokozatosan átadja magát a télnek. Ezt zsigereikben érzik és kuckósodnak. Az energia felhasználást a minimálisra csökkenti, alig iszik és egész nap türelmesen, összebújva várják a havat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése