Senki nem hitte, pedig így lett. Apró szemmel kezdte, ahogy a régi öregek mondani szokták, amikor a nyári záporból napokig tartó esőzés lesz. A rekord mennyiségűnek ígért hó csonttá fagyott talajra érkezett. Mint a liszt, úgy hintette be először a tájat apró csillámpor szerű képződménnyel. Csak úgy harsogott a lábak alatt és nem tapadt, mint máskor szokott, ha hóba lép az ember. Mintha fehér porban gázolt volna minden.
A tyúkok megnyugodva vettek róla tudomást, hogy innentől nem kell elhagyniuk éjjeli enyhelyüket. Csak ültek az ülőn és forgolódtak egymást kerülgetve. Meg-meg álltak a kijáratnál és meglepődve meresztették tekintetüket a vakító, egyre vastagodó hótakaróra. A kacsák szinte fürödtek a hóban. Hason csúszkálva közlekedtek és úgy verdestek szárnyaikkal, mintha pancsolnának. A baromfiudvarban az itatók és az etetők bizony bekerültek az éjjeli tető alá. Olyannyira, hogy a vastagodó hótakaró mintha egy zárt ajtó lenne az aprójószág számára. Végül úgy 10-20 cm hótakaró után a kacsák is rájöttek, hogy jobban járnak, ha a tyúkokkal tartanak.
A Rackák és a kecskék ugyan belegázoltak a hóba, de természetesen már nem feküdtek neki a kérődzésnek. Olyannyira nem, hogy délután már az istállóban állva várták haza a gazdát. A kinti jászolrács funkciója megszűnt. Kaloda jászol került az istállóba és nemcsak az uralkodó szélirányba tettek palánkot a hideg ellen. Erős és vízszintes hófúvásokkal érkezett a zimankó. Így a hó még oda is befészkelte magát, ahová az ember nem is gondolta volna. Behordta a szél a havat a tető alá és megrakta a horogfák zugaiban. Még szerencse, hogy a régi öregek is úgy építkeztek, hogy veréb deszka helyett hambár fallal védték meg a tető alatt a horogfák közét a fal találkozásánál, azaz felfalaztak cserépig a horogfák között is talpszelemen helyett. Így a juhok istállójában még az ősszel a gazda jobb híjján lerágott kukoricaszárakat kötött kis kévékbe, vágott méretre a horogfák közé. A kecske legnagyobb örömére, mert előszeretettel szedte ki rendszeresen a tél beállta előtt egyenként a kukoricaszárakat a kévékből. Ez a szemtelen kihúzgálás a kecske részéről akkor szűnt meg, amikor a hófúvás megérkezett. Talán érezte a különbséget, hogy amikor a gazda bosszankodva kötötte újra a rövid kévét, akkor bizony a hóval együtt a tető alatt bevágott a hideg. Mikor az ember helyre állította a rendet és a kukoricaszár kéve visszakerült a tető tartó horogfák közé, akkor meg szélcsend lett hirtelen az istállóban. A kecskék a juhokkal együtt csak ettek és kérődztek. Ettek és kérődztek és nyoma sem volt az összeférhetetlen tülekedésnek. Forgolódtak kissé és egy ideig nem értették, hogy reggelente miért nem nyílik az istálló ajtó, hogy a téli karámba mehetnének. Aztán amikor a fergeteges hófúvás még a szélárnyékba is behordta a havat, akkor megértették. Ösztönösen kerülték, hogy felázzon a körmük és az istálló többi részébe húzódtak elkerülve a havas szélét az akolnak.
Csakúgy az ember is, ha hóba nyúl, hogy a szénát kikaparja a metsző szélben, szétrepedezik az ujjain a bőr az éles fagyott hópelyhektől. Meghízik minden ív, görbület és forma a rárakodott hótól. A letakart széna teteje is vastag takarót kap. Nem őszinte a mosoly az ember arcán, mintha a mosoly az arcára fagyott volna. Holott nem mosoly az tulajdonképpen, hanem csak a fogait szorítja össze ebben a havas, szélfútta, csípős hidegben. A dermesztő télben megfagyott táj most vastag hóleplet kap. Olyan vastagot, amit nem láttak már a környéken évtizedek óta. Szinte térdig gázol a hóban és a lapátolásnak sincs egyelőre semmi értelme, mert a szél a havat vissza hordja. Lassan nyugszik meg az idő, napok múlva, amikor a vízszintes hófúvás átcsap kövéren, vastagon szakadó hóba. Egyfolytában, megállás nélkül esik, és a hólapát már vállnyi széles derékig érő utat ásott az istállóig, illetve a baromfiudvar irányába. Amíg a hótakaró el nem hagyja a fél métert meg sem áll. Olyannyira esik, hogy még a déli napsütésnek sincs értelme, hiszen csak valami hajnali derengő módon tudnak a napsugarak utat törni. Amikor viszont hirtelen eláll a hóesés, mintha a meglepődéstől megállna az élet, és még a jószágoknak sincs egyetlen hangja sem. A rackák abbahagyják a bégetést, és még a szénát és csak hang nélkül tömik magukba az istálló enyhelyében. A tyúkok és a kacsák meg sem mukkannak, csak meredten bámulnak a vakító hóra.
Nem úgy a Puli és a Sinka. Az istálló rácsain kifelé bámuló Rackákkal ellentétben a Puli a kacsákhoz hasonlóan szinte fürdik a hóban. Hason csúszva és fetrengve hűti magát. Ennek következtében nemcsak a lábain lévő tincsek között keletkeznek egyre nagyobb hó galacsinok, hanem a teste is havas lesz. Ezt a porhót viszonylag könnyen kirázza a Puli a bundájából. Nem marad belőle más hátra, mint amikor az ember meleg kézzel a hóba nyúl és az ujjaiba beleüt a hideg. A fagyott tincsek ennek következtében csilingelnek, ahogy a Puli szalad. A Sinka szabályosan harapja teli szájjal a havat. Ő is belefekszik, a hátát vakargatja, ahogy fürdik a hóban és az orrával túrja. A Sinka dús, tömött szőréről lepereg a hó. Csak a lába kezd el egy idő után fázni, és három lábazik végtagjait váltogatva.
Ebben a zimankós időben még azok is összebújnak, akik úgy egyébként nem igazán szívlelik egymást. Elviselik egymás társaságát és összeférnek. Pedig jó időben a kacsák és a tyúkok sem mindig viselik konfliktus nélkül egymás társaságát, ahogy a Sinka és a Puli között is előfordulnak súrlódások. Most ennek nyoma sincs, mert egymáshoz bújva várakoznak. Így telelnek ki és várják az olvadást, hogy az enyhülés újra felpezsdítse mindennapjaikat. Kezdetben még türelmesen várakoznak, ami egyre fogy, egyre feszültebb és izgatottabb a havas téli berkek előre haladtával…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése