Persze a Rackák ebből mit sem éreztek, hiszen az istállóban, friss alomban várták a jó időt. Annyit talán igen, hogy egyre türelmetlenebbül toporogtak, mint akik nem férnek a bőrükben és kikukucskáltak a drankák résein a napot kémlelve. A deres kecske még a fejét is kidugta, hogy rácsodálkozzon az olvadozó hókupacokra.
A kacsák nagyon élvezték ezt a vizes közeget. Hatalmasakat pancsoltak mit sem törődve a jeges pocsolyákkal, és még az itatóból is rendszeresen kifürödték a friss vizet. A kopasznyakú tyúkok már kevésbé örvendeztek a tócsáknak, mert ugyan elő jöttek, de napfürdőt csak az etető szélére ülve vettek, mint a verebek, varjak a póznákon, úgy várták az olvadás végét.
A Puli szőre felázott és különösen a lábuk csupa víz volt, ahogy belegázolt az olvadó havas pocsolyákba. A Sinka meg már annyira várta a tavasszal érkező dologidőt, hogy eszeveszett módon csapta a talpával a koszos vizet szanaszét az udvarban, ha a gazda megjelent, hogy hátha most jött el az idő, amikor valami feladatot kap, amikor már végre csinálhat valamit.
A hatalmas olvadás meglehetősen nagy széllel érkezett. Egyrészt a plusz 20 fokot közelítő hőmérséklet így nem érződött olyan hirtelen melegnek, másrészt nem is volt baj, mert a nagy szél hamar felszárította az olvadozó tócsákat. A föld alig bírta nyelni a sok vizet és a szél is besegített, hogy minél hamarabb tűnjön el a tél erről a vidékről. Mint a lázából felocsúdva a táj szinte óránként más képet mutatott. Először csak vékonyodott a hólepel, majd a buckák, élek teteje tűnt elő feketéllve. Végül tarka táj tárult a szemlélő elé, egyre inkább eltűnő, csökkenő fehér mintázattal. Míg végül csak olyan helyeken maradt a hó, ahol az emberi kéz feldúrta nagyobb kupacokba.
Ekkor már a Rackák alig bírtak magukkal, és rendszeresen az istálló falának ugrottak, illetve felkapaszkodtak a drankák fokaira, hogy vagy kiugorjanak, vagy kimásszanak a napsütésbe. Nem volt mit tenni, elérkezett az idő. Szerencsére a homokos karámban az olvadó hónap nyoma sem maradt pár nap alatt, de még a tócsák is eltűntek úgy elitta őket a föld. Halk léptek zaja törte meg a várakozó türelmetlen csendet és egyszer csak motoszkálás hallatszott az istálló falánál kívülről. A szélfogó palánk eltávolítása után szinte betört a fény az akolba és az összes Racka feje azonnal kikandikált a drankák rácsain. Majd megnyílt a tér és a téli karám karnyújtásnyira hívogatta a juhokat az istállóból. Mentek is azok rögvest és szempillantás alatt kivágódtak az akolból. Majd mint akik el sem akarják hinni, vissza is mentek rögtön. Újra ki és újra be. Végül a kecskék törték meg ezt a csiki-csuki tétovázást, mert a karámban két lábon ugrálva közlekedtek örömükben, mint a kenguru. A Rackák örömükben neki rontottak a széna rácsnak a téli karámban, ahová a gazda előzőleg csalogató, kedvcsináló szénát rakott. Úgy gyűrték befelé a friss szénát, mintha egész télen erre vártak volna. Olyannyira érezték a tavaszt, hogy másnap reggelre, amikor még azért éjszakára becsukták őket az istállóba, egy újszülött bárány sírása várta a megérkező gazdát etetés előtt. Az istálló sarkában az itató mellett feküdt a sarokban egy fehér pirók bárány.
A kacsák sem tudták hirtelen hová tenni ezt a hirtelen felmelegedést. Folyton az itató vályúba ültek, mintha akkora nyár lenne, hogy már hűteni kéne a tollukat állandóan friss fürdőzéssel. A tyúkok olyannyira örültek a tavasznak, hogy éjjel alig akartak bemenni a helyükre már. Persze ez azzal is magyarázható, hogy hosszabbodnak bizony a nappalok, és a világos órák növekedése tagadhatatlanul jelzi, hogy hamarosan itt a március, a megújulás időszaka. A Rackák mellett ezt a tyúkok azzal is a gazda tudtára adták, hogy a kakas egész álló nap vak lármába fogott, mint amikor valamelyik tyúkja megtojik éktelen kotkodácsolással. Másnapra meg is érkezett a vak lárma mellé a tavaszon a legelső tojás.
Érdekes módon a Pulik sem kérték lázasan, hogy bejöjjenek a melegre, nem hisztiztek kis idő elteltével az ajtó előtt. Csak a játék morgása hallatszott az udvaron, ahogy felbőszítik egymást, de csak azért, hogy újra és újra hatalmas rohangálásba kezdjenek. Déltájt már mintha árnyékba is húzódtak volna a nagy szaladgálást megszakítva egy kis pihenőre. De nég ekkor is hason elfeküdtek az udvaron, mint akik alapos napfürdőt vesznek, és el akarják felejteni, hogy néhány napja itt még kemény tél tombolt. A meleg és a szél hatására meg is száradt hamar a felázott szőrük és lábuk és szinte a másik vállára hajtották a fejüket, miközben gyönyörködtek az egyre később bekövetkező naplementében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése