Bárány bégetés

Mindkét Racka bárány mindkét anyától kora hajnalban született. A nyáj is érezte, hogy valami történni fog, mert a készülődő anyajuh kivált közülük és a többiek elhúzódtak tőle. A születés intim, meghitt pillanatát meghagyták az anyának és magzatának. Az újszülött bárány szinte eszméletlenül terült el a rögtönzött gödör mélyedésében, amit az anyja járt ki neki körbe-körbe a szülés alatt. Nagy kék szeme csak meredten bámult egy darabig, amikor az anyja mozdulatlan végtagjait lökdösni, bökdösni kezdte az orrával és élénken, hevesen nyaldosni kezdte. Az anyajuh tevékenységének, amikor a bárányt szárazra nyalja több jelentősége is van. Serkenti az újszülött bárány vérkeringését, óvja a megfázástól, kihűléstől. A magzatvíz, magzatburok olyan tápanyagokat biztosít az anya számára, ami mással csak nehezen pótolható. Hatással és befolyással bír az anyajuh hormonális anyagforgalmára. A felnyalás, szárazra nyalás nemcsak buzdítja a bárányt, hogy mozduljon, hanem a vérkeringés serkentésével szinte életet pumpál szervezetébe. A felnyalás során az anya és báránya között szoros kapcsolat, kötődés alakul ki a szagok és hangok által. Olyan kötelék, mely összeköti, és téveszthetetlenül egymáshoz kapcsolja őket bárhol is legyenek a nyájban. A juh legtöbb esetben (kevés kivétellel) csak a saját bárányát hajlandó szoptatni, illetve a tápláló anyatejet leginkább neki termeli és tartalékolja. Szárazra nyalás közben az anya szólítgatja, becézgeti bárányát és gyakran halkan barcog neki. A bárány közben megelégedetten és éhesen béget magas hangon. A bárány hangfrekvenciája rögzül az anya hallásában és később ha a bárány el is véti a csecset, mert másik anyához megy elég csak bégetnie, hogy az anyja megkeresse, illetve fordítva. A felszáradt Racka bárány olyan göndör, hogy a bundája vetekszik a legdrágább Karakül bárányéval. De mielőtt a felszáradás után a legelső szoptatás megtörténne rideg, szilaj, parlagi juhfajták esetében az anya tesz egy próbát az ősi szelekció génjeibe rögzült parancsának megfelelően. Mindkét Racka anya elindul a nyájhoz lassan, hogy a bárány követni tudja. Az intenzív, vagy modernebb fajták esetében ennek azért van kevésbé jelentősége, mint látni fogjuk, mert más tartási körülményekhez vannak szokva évtizedek, évszázadok óta. A két anya tehát miután felnyalta bárányát visszatér a nyájba, miközben a bárányok éktelen bégetésbe kezdenek.

Az egyik bárány szinte bömböl, mély hangon és keservesen hívja anyját, hogy oltalmazza, hiszen születése óta csak néhány óra telt el és máris gyámoltalan magányára hagyta. Nem teszi meg az első lépést a nyáj felé, éppen csak feláll, hosszú, esetlen végtagjai összecsuklanak alatta. Fekszik és bömbölve béget. Az anya néhány próbálkozás után visszatér, megböki és hangosan szólítja, hívja. A bárány feláll, és kísérletet tesz anyja emlőit megközelíteni, de ekkor az mindig lép egyet a nyáj irányába. Végül a bárány feladja, elfekszik és csak béget keservesen. Az anyja még ránéz és visszatér a nyájhoz. Úgy abrakol és tömi magába a szénát, mintha nem is ő lenne, aki néhány órája világra hozott egy utódot. A nyáj többi tagja tudomást sem vesz a bárányról, csak amikor mellé érnek bámulnak rá meredten és értetlenül. Ahogy telik az idő úgy lesz az éhes bárány egyre gyengébb. A végén már annyira kimerül a bégetéstől, hogy elalszik összekucorodva.

A másik bárány ahogy az anyja felnyalta feláll és élénken megrázza magát. Rögtön menne szopni, de az anyja mindig ellép, hogy a nyáj felé csábítsa bárányát. Az lép néhányat, majd az esetlen végtagjai összecsuklanak. Viszont mintha az élete múlna rajta, olyan gyorsan összekapja magát és minden erejét latba vetve talpra áll. Még néhány lépés az anyja emlői felé, de az újból tesz pár lépést. Botladozó lépteivel szinte kocog, hogy lépést tartson az anyjával. Így mennek egészen a nyájig. Ekkor a nyáj szélén a kimerült bárány éles, vékony hangon hívni kezdi az anyját jelezve, hogy elfáradt. Nem bömböl, hanem keservesen kérleli anyját, hogy várja meg. Végül az anya szíve megesik magzatán és megáll. Úgy áll ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Óvatosan az orrával a hátsó lábai közé tolja a bárányát fejjel az emlők irányába. A bárány lábai reszketnek a kimerültségtől és az izgatottságtól. Hevesen keresni kezdi a nagy szőrben az életet adó emlőket. A szája finoman táncol végig a csecsek oldalán egészen a bimbókig. Ekkor kinyílik a szája és hebegve tesz egy próbálkozást, hogy a feszült, duzzadó emlőkből anyatejet szippantson. Mintha puskából lőtték volna ki úgy megindul az anyatej és alig győzi nyelni. Szinte hallatszik, amint hatalmas kortyokban nyeli csak nyeli. A Racka anya még a hátát is púposítja, hasát felhúzza, hogy a bárány minél könnyebben jusson az életet adó tejsugarakhoz. Maga a szopás nem tart sokáig, hiszen azt a pár korty tejet a bárány hamar kiszippantja. Ekkor az anyja elindul újra és megy a nyájjal. A többiek elhúzódnak, és érdeklődve bámulnak a nyáj újdonsült tagjára. A bárány egyre hevesebben lépdel anyja után, hiszen attól a néhány korty tejtől van valami a gyomrában, amitől erőre kapott. Minél többször ismétlődik ez a jelenet, annál erősebb és élénkebb a bárány. Olyannyira, hogy néhány óra után már nyoma sincs reszketeg esetlenségének. Viszont minél többet szopik, annál éhesebb. Ha éhes, akkor pedig sírva béget, míg az anyja megszánja, és maga alá engedi. A szoptatás során a bárány rázni kezdi a farkát, amikor jönni kezd a tej az anyja emlőiből. A tejleadás végeztével a bárány akkorákat lök az anyján, hogy az kaszálva tolja el a csecsről.

Az éhes bárány ahogy telik az idő úgy lesz egyre gyengébb és kimerültebb. A magára maradt bárányt a gazda külön rekeszti az anyjával, hogy a báránynak könnyebb dolga legyen az éltető anyatej megtalálásában. Igen ám, de szilaj, rideg fajta a Racka. Nem lehet csak úgy lerekeszteni, mint a modernebb, intenzívebb birka fajtákat. A nyájszellem, a nyájhoz kötődés olyan erős benne, hogy függetlenül a saját bárányától egy feszt menne vissza a nyájba. A rekesztő karámot lökdösi szarvával, legszívesebben az egész rekesztékből kiugrana. Ideges, feszült lesz és egyre kevésbé törődik a bárányával, csak menne vissza a nyájba. Ha nem egyedül rekesztik le, akkor meg a másik fog élénk idegességében taposni a bárányon, hiszen nem az övé, nem kell rá vigyáznia. Végül a lerekesztett területre belép a gazda és az anyát megfogja. Alá teszi a bárányt és vár türelmesen. A legyengült bárány először csak néz az anyja alatt lehorgasztott fejjel. Bátortalanul keresni kezdi anyja emlőit, de reszkető szája elveszik a sok szőrben. A gazda az anya Racka lábát megemeli és a bárányt az anya bimbóira teszi. Ekkor a gyámoltalan bárány élénken szopni kezd és nyel néhány kortyot az anyatejből. A bimbó is kiesik a szájából pár korty után. Ezt a nap folyamán még megismétli a gazda néhány óránként, de a bárány csak nem akar erősödni. Közben az anya tombol a bezártságtól és szilaj, parlagi vére űzi vissza a nyájhoz. Emlői minél jobban feszülnek úgy lesz egyre ingerültebb és türelmetlenebb. Szabályosan átlép saját bárányán, hogy a rekesztésből kijuthasson. Az egyre kimerültebb bárány már arra vár, hogy jöjjön az ember, tegye csecse, hogy szophasson. Ez azonban hiába történik, mert csak nem kap erőre. Egyre mélyebb hangon bömböl keservesen, míg ennél is mélyebben örök álomra szenderül kimerültségében.

Az életerős bárány túlélte az első kritikus két napot és szinte szemlátomást növekszik, fejlődik ez idő alatt. Olyannyira, hogy a születési súlyát megduplázza. Nem sír, ami azt jelenti, hogy nem éhes. Horpasza ugyan telt, de egész álló nap vagy az anyját követi szorosan, vagy folyton az emlők után kutat, hogy nagyokat kortyoljon az anyatejből és az anyján ennek befejeztével nagyokat lökhessen. Olyannyira fejlődik, hogy kis idő elteltével már a szopáskor térdelnie kell. A nagy Racka suba alatt csak a bárány farka jelzi, mikor rátalált a tejbimbókra. Ugyan a nyáj teljes jogú tagjává vált, de azért az anyja még egy kis ideig féltve óvja, vigyázza, illetve a többiek is nagy türelemmel viseltetnek iránta, gyermeteg fickándozásait kérődzés közepette fejcsóválva veszik tudomásul.