Árnyékoló tető

Idén annyira perzselő és forró a nyár, hogy a terelés gyakorlás alatt a Rackák még a pihenő deleltetés során is a sugárzó napsütés égető forróságának voltak kitéve. Ezért összefogással árnyékoló tető készítésébe fogtunk. A magunk által beszerzett építő anyagot az Ópusztaszer Nemzeti Történeti Emlékpark műszaki részlege segített felépíteni.  Elkészült az árnyékoló nádtető a Terelő Karámban.

Ennek köszönhetően nemcsak a terelni vágyók gyakorolhatnak kulturált körülmények között, hanem a terelt Racka juhok is megfelelő, árnyékos helyen pihenhetnek delelési időben.

Van is rá szükség, mert hetek óta kitart a nyári tikkasztó forróság és az időjárás előrejelzése szerint a közeljövőben nem is enged. Nem szokatlan ez egyébként a magyar nyártól, csak idén hatványozottabban jelentkezik a szárazsággal karöltve, amely kiégeti e legelőt. A Rackák nem igényelnek egyébként ennél különösebb gondoskodást az elhelyezéssel, tartással kapcsolatban, viszont deleléskor árnyékba vonulnak és a tűző naptól mentes helyen kérődznek. Ezt kívántuk nekik ezzel biztosítani. A nádtető nemcsak visszaveri a napsugarakat, de szigetel is, illetve alatta az itató víz is friss és hűs marad.

Legeltetés Ópusztaszeren

Felmerült az igény az Ópusztaszer nemzeti Történeti Emlékpark részéről, hogy a juhászkodást, mint a Magyar Pásztorkultúra szerves részét ne csak a karámon belül mutassuk meg, prezentáljuk a látogatóknak, hanem amolyan félig-meddig hivatásos módon, alkalmazkodva a hely sajátosságaihoz tegyük ezt mindennapi látnivalóvá, nem csak bemutatók alkalmával és elsősorban ne a tanulási folyamatot szemléltessük, hanem a gyakorlatot. Ebből kifolyólag rááldoztam a szabadságomból egy hetet és elkezdtük a munkát. Kaptam hideget-meleget egyaránt eddig is, úgy a dolgozóktól, mint a hagyományőr pásztoroktól mit hogyan kéne csinálni. A tanácsokat, jó szándékú megjegyzéseket biztatásnak vettem, a negatívumokat, kérges száraz csipkelődést pedig építő jellegű kritikának. Így 2012. július 23. napján reggel kihajtottam és lássuk a részleteket, tapasztalatokat sorjában. A mindennapi, hivatásos munkára Gyopár Sinkámat vittem magammal.

Az élőhely:

Az Ópusztaszer Nemzeti Történeti Emlékpark, ha fogalmazhatok így, nem elcsépelve a szavakat igazán méltó, csodálatos közeg, környezet erre a munkára. Az ember el sem tud képzelni gyönyörűbb és nemesebb helyet! Több hektáros legelő, harsogó zöld fűvel, árnyékos bokrokkal, facsoportokkal, melyek részint kisebb erdőket alkotnak. A terület körbe bekerítve, és benne esztétikusan elhelyezve azok a történelmi múltat idéző helyek, melyek minden magyar lelkületű látogató szívét megdobogtatják. A park területén az emlékhelyek, muzeális értékű épületek, tárgyak kulturáltan, gondozottan vannak elhelyezve és rendszeresen karbantartva.

Ezért ez azt is jelenti, hogy a terelés során minderre illik vigyázni, tiszteletben tartani. Nem utolsó sorban a terelés szempontjából ez kedvezőtlen több okból is:

Az épület együttesek néhány esetben szabályos folyosót alkotnak, ahol a legelő jószág eliramodhat. A Csete-Jurták között a nyájnak szabályos íve van a járásban, mert annyira ismerik, hogy hol találhatnak ki a területről. A Körtvély-tó körüli keskeny ösvény szintén előre menekülési folyosó, vissza fordítási lehetőség nélkül. Ugyanilyen szűk íves folyosó a Rotunda épülete mögött található. A terelő kutyát már csak azért sem lehet elé küldeni, mert a megtorpanó falka betörheti az üveget, fellökheti a kiállított tárgyakat, kárt tehet a személyzeti parkoló autóiban is, vagy egészen egyszerűen a tóba fordul, ami már többször előfordult.

Tehát a kutyázást, kutyához szoktatást másképp kellett megoldani, elhagyva a kezdetek során néha durvább megmozdulásokat. A Rackáknak ettől függetlenül megvoltak az évek alatt kialakult kedvenc helyeik a park területén, ahová szívesen jártak, ahol rendszeresen legeltek kedvükre. Ekkora falkának egyébként ez alatt a 4 nap alatt ezek a részterületek bőven elegendők voltak.

Ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy engedjek is, de ne is, hogy a pressziót úgy kezdjük, hogy ott tartom őket és nem engedem kedvükre kóborolni.

A Rackák

A 40 feletti létszámú nyáj a 12 saját fekete ürüvel elég sajátos életmódhoz, napi ritmushoz szokott. Gyakorlatilag generációk óta, évek alatt sosem voltak legeltetve, hanem csak reggel kicsapták őket a területre és este pedig behajtották. Ennek több következménye is lett a falkában:

Mivel nagyjából önálló, elvadult életet élnek, ezért nem egy a nyáj napi ritmusa. Nem egyszerre esznek, nem egyszerre legelnek, nem egyszerre kérődznek. Nincsenek közöttük főnökök, nincs a nyájban mag, akiket figyelni lehetne és ez szerint számolni a mozgásukkal. A széledő, terülő nyáj gyakorlatilag bármelyik irányba összeugorhat és elillanhat. Eképpen az első kihajtáskor délelőtt csak néztek és nem legeltek, hogy mit akarok. Próbálgattak kitérni, keresni a menekülési útvonalakat, hogy kifogjanak az emberen és a terelő kutyán. Deleléskor nem ittak, hiszen nap közben is ott lesz majd a Körtvély-tó erre. A falka egy része legelt, a másik része kérődzött, akár fekve, akár menet közben, vagy állva és a többi pedig csak nézett, illetve folyamatosan vonul le és fel. Az időszak végére szépen beállt a bioritmusuk. Reggel kicsit fürgébben, frissebben, de délutánra már szabályos legeltetés volt, előtte deleléssel, itatással és kérődző pihenéssel. Érdekes, hogy az időszak végére a nyájban a vezető szerepet azok a fekete ürük vették át, akik már hozzá szoktak a tereléshez. Tudták a regulát és ezért elkezdték vinni a többit.

A terelő kutya

Már többször megkaptam, hogy a kutyáim szikra kemények, energikusak és ez a munka néha sok. Azt is megkaptam, hogy az igazi juhász nem szereti a zizegős, pörgős kutyát, mert túl sok a munkához. A karám munkához valóban, elképzelhető, de oda kicsit szükség is van erre a dinamikusan gyors váltásokra, nem kevésbé a határozottabb kiállásra.

Viszont a többől mindig könnyebb elvenni, mint a kevesebbhez hozzá tenni. Ezért ha a kutya sok, akkor van miből lefaragni. Egy motiválatlan, enervált, érdektelenebb kutya nem képes arra, hogy egész álló nap a szemét, tekintetét a nyájon tartsa.

Gyopár úgy került hozzám, hogy a gazdája, aki egyben a tenyésztője is azt mondta róla, hogy elég sebes, és ilyen az egész vonala. Ezzel a legelső nap megszenvedtem, mire eldöntöttük, hogy kinek van igaza. A Sinka átlényegült és nem azt az utat választotta, hogy bármelyik pillanatban kitörjön, hanem engem kezdett el figyelni és tettre kész maradt, állandó készenlétben, ugrásra készen. Ebben segített a távolság is, mert az első nap a nyáj csak úgy 50-100 méterre engedett magához, míg az utolsó nap ez 10-20 méterre csökkent.

A folyton menős, pörgős kutyám először láttam délben pihenni, elfeküdni és pillanatok alatt felvette a nyáj, illetve a juhok körüli élet, a használat napi ritmusát. Persze első nap szokatlan volt neki, hogy reggel után csak délben ihat a vályúból, illetve az első délelőtt mindig lehívják. Majd a második nap úgy volt vele, hogy a tekintetét a nyájon tartja és lesi az alkalmat mikor, miben tud nekem ösztönösen segíteni. A belefogós, rámenős kutyából mértéktartó, falkát érző, éber, figyelmes, kellően finom, de határozott, céltudatos és főleg higgadt kutya lett. A küldés erősségét pisszentéssel és csattintással szabályoztam, de a lehívás erős volt. Így dolgoztunk össze a cél érdekében. Az utolsó nap már azt vettem észre, hogy beszélgetek vele, mondatokat intézek hozzá, de munka közben szinte parancs, szó nélkül dolgozunk. A finom megoldások ne tévesszenek meg senkit, mert sokkal több észmunkát követelnek a kutyától. Azért, mert éreznie kell az egészet és nem csak a feladatot.

Legeltetés

Más a cél, mint mondjuk a terelés gyakorlása esetében, hiszen itt abszolút a kutya van a jószágért és nem fordítva. Bár ennek a nyájnak nem ártott volna előtte pár nap karámolás, de ezt úgy oldottam meg, hogy kihajtás előtt, majd behajtás után körbe ment párszor a kutya karámon belül, de kint.

Ahogy beállt a nyáj napi ritmusa már tudtunk szabályosan legeltetni, amikor egy kicsit engedem felém rágatni, majd finoman fordítok a kutyával és elrágnak tőlem. A higgadt kutya már elég jól megközelíthette őket legelés közben, nem kapták fel a fejüket. Az elvadult Racka eszement magyar jószág, mert képes felszegett fejjel kilométereket menni.

Reggeli kedvenc helyük volt a Nomád Park, ahová elszöktek minden reggel kihajtáskor. Első pressziónak kihajtottam őket onnan a kutyával, hogy mindjárt az elején ne legyen igazuk. Ekkor a látogatói főbejárathoz mentek, amit engedtem több okból is:

Egyrészt a büfé sor, műhely, műszak épületei, másik oldalról pedig a bejárat melletti székely kapu kerítése olyan nyiladékot alkotott, ahol egyik irányból és a másik irányból is fordíthattam rajtuk, megszoríthattam őket.

Másrészt a nyitáskor belépő látogató máris a múltba léphetett, mert Racka nyájat látott juhásszal meg terelő kutyával. Kis idő elteltével, amikor már nem volt újdonság az árnyékban zöldelő fű, illetve a fák lehulló finom virágzata, akkor felcsorgattam őket a Rotunda mögé, ahol óvatosan ballagtak a Gátőrházig.

Az Ópusztaszeri Gátőrház mellett két hatalmas fűzfa alatt árnyékban legelhettek. Ugyan rendre próbáltak elillanni vissza a Rotunda mögé, vagy a Gátőrház mögötti résen a Körtvély-tó túloldalára, de itt ismét a terelő kutya irányba küldve akadályozta meg őket ebben.

Az ember először kicsit nehezen találja a súlypontot, balanszot a nyáj mellett, hogy mikor hova helyezkedjen és akkor merre enged teret, de erre hamar ráéreztünk.

Végezetül a Körtvély-tó Rotunda felöli partján legeltetve felcsorogtunk a Csete Jurtákig, és a jurták mögötti nyiladékot legeltetve zártuk a napot, a Feszty-Körkép Rotunda mögött várakozó látogatóinak, és a Csete-Jurták vendégeinek nem kis örömére a behajtásig.

Tapasztalatok

Azon túl, hogy az elvadult nyájban nincsenek főnökök, és ahhoz szoktak generációk alatt, hogy arra mennek, ahová akarnak ez a nyáj a parkban mindenkinek útban van. A látogatók rendszeresen élvezik, hogy a juhok közé rohannak fényképezni. A skanzenből elzavarják őket, hogy ne legeljék le a virágokat. A bejárattól elzavarják őket, hogy ne legeljék le a bokrokat. A büféktől elzavarják őket, hogy ne oda piszkítsanak. A Rotundától elzavarják őket, hogy be ne törjék az üveget. A tó mellől elzavarják őket, mert zavarják a horgászokat. Még a takarítóktól is megkaptam, hogy ne ott legeltessek, mert a birka bogyót nekik kell eltakarítani. Viszont a büfések, és a Gátőrház dolgozói meglátták bennük azt, hogy ahol a nyáj ott van a látogatók zöme, illetve a műszaktól sok segítséget kaptam a legeltetés során. A park rendezvény felelőse is több alkalommal megnézett, meglátogatott.

Az elzavarás lényege nem az a terelés szempontjából, hogy menjenek onnan, hanem az a káros következménye, hogy lóduljanak el, iramodjanak meg, mert úgy a jó, ezt szokták meg és utána arra mehetnek, amerre az orruk áll. Ez nagyon beléjük vésődött az évek alatt.

A teljesen kutyázott nyáj a jelek szerint nem is érdeke a parknak, hiszen egy kutyázott falkát aztán kutya nélkül végképp nem lehet elzavarni. Ez csak úgy működhetne, ha a park felvenne, alkalmazna egy juhászt, aki az év minden napján velük, mellettük van és ott dolgozik a juhokkal. A látogatók részéről lenne rá affinitás, mert sok elismerést, kedves szót, érdeklődést bezsebeltünk az időszak alatt. Igazából a szimbiózis szempontjából is ildomos lenne, mert egy rendszerhez szokott nyájjal mindig könnyebb, mint egy elvadulttal. Autentikus is lenne, mert a juhásznak rendszeresen lenne dolga (nyírás, fürösztés, fejés, bárányozás, körmölés, legeltetés, almozás, szénázás stb.). De mindez már nem az én kompetenciám.

Eredmények

Ennek ellenére úgy éreztem, úgy gondolom, hogy több okból is érdemes volt:

Megmutattuk és szemléltettük, hogy mit lehetne kihozni ebből a dologból. Felállítottunk egy rendszert, amit lehetne folytatni, fejleszteni.

A legnagyobb elismerést a látogatók és néhány hivatásos hagyományőr pásztor szemében vívtuk ki.

Az ember és a terelő kutya a napi hivatásos munka során átlényegül. A terelés gyakorlása a karámban az alapja, de itt válik valóra, fordítódik konkrét munkára minden. Ezért a kutyának tudnia kell az alapokat és az embernek pedig éreznie kell az életformát.

Bár rengeteget gyalogoltam, de aktívan pihentem, mert a nyájra koncentráltam, kutyáztam és mellé egy csodás festői környezettet kaptam. Csizma a lábamon, málha a hátamon, de egész nap a kutyámmal voltunk és megtanultuk egymást úgy, hogy az a jószágnak legyen jó.

Újra felelevenedtek bennem az eredeti szakmám gyakorlati fogásai, illetve a nyájat figyelve, azt mozgatva sok mindent megtudtam, megtanultam a viselkedésükről, életükről.

Az energia bomba menős sebes kutyám lehiggadt, megkomolyodott és szabályosan bele simult a használati munkába.

Sokan mondják, hogy a városi, modern civilizáció mennyivel szélesebb szelekciós nyomást gyakorol a kutyára, hiszen mennyivel több mindennek kell megfelelni, mint a múltba révedésnek tűnő legendás pásztorkodás során. Erre a legjobb példa ez az alkalom, lehetőség volt, hogy mennyire nem így van.

A terelő pásztorkutya az egész napos terelő munkában teljesedik ki, talál magára és pszichikailag sokkal jobban kielégíti bármely mai modern kutyás sport fizikai lefárasztásánál. Agymunka és észhasználat számára, mégpedig eredeti közegében, ősi feladatkörében.

Nem utolsó sorban maga az ember is átértékeli magában ezt a hivatást és életformát, gyökeresen megváltozik az értékrendje. Mindezekért érdemes volt!

Azt hihetnénk, hogy egy kulturált modern civilizáció milyen széles világ egy terelő kutya számára, ugyanakkor ez valójában csak egy félig telt szűk világ neki. Az igazi helyét a terelés hivatásában találja meg, ezért érdemes ebben néha bele inni. De beszéljen minderről egy film:

VIDEO - http://www.youtube.com/watch?v=-CBsFozaJXs 

Ég a napmelegtől a kopár szik sarja

 Bizony elég forró ez a nyár és nem olyan, mint a tavalyi. Tavaly dúsan zöldellő rét, harsogó vastag kaszálók várták a jószágokat és volt mit legelni, de kaszálni is. Igaz ugyan, hogy folyton nézni kellett, hogy a kaszált széna meg ne ázzon. Hát az idén nem kell. Nincs egy csepp eső sem és nagyon vékony a legelő. A karcsú kaszálót sok esetben le sem vágják, hanem legeltetik. Ugyan a jószágnak többet, sokat kell menni, hogy jóllakjon. Nincs is eladó idei széna a környéken. Ilyen az itteni szikes rét. Arany ára lesz a szénának ősszel és sokszor most is jászlazni kell a legelő mellé. Ugyan az anya juhok egy része Mórahalomra költözött egy idegen kos mellé, de a többieknek kaszálok. Többet kell kaszálnom ahhoz, hogy megteljen a jászol. Persze a kecskék és az itthon maradt juhok ebből mit sem vesznek észre, mert tele a hasuk és megelégedetten kérődznek. A meleget nem bírják ők sem. Késő délelőtt már lehorgasztott fejjel közlekednek. Van árnyék nekik bőven, mert a karámjuk fák alatt terül el. Időnként csemege gyanánt hullott almát, a piacról főzni való kukorica zöld csuhét, fonnyadt salátát, borsó héjat, levénült uborkát, lefásult karalábét ropogtatnak. Aki nem rest idén sem és van elég területe, az megengedheti magának, hogy szénát betakarítson. Most zölden szárad a széna is ebben a tűző napsütésben. Hetek óta 40 C körüli hőmérséklet megvisel állatot és embert.

Idegen magyar fekete kacsák

Születésnapi ajándék gyanánt azt a lehetőséget kaptam a páromtól, hogy idegen vérvonalú Magyar fekete Kacsák kerülhettek otthonunkba. Takács Ivett és családja Harkányban nagy szereteben nevelik és tartják állataikat. A blogot olvasva jelentkeztek, hogy náluk bizony van két ilyen tojó, akik gácsér hiányában új otthont keresnek. Ezért felvettük egymással a kapcsolatot és a két tojóra már tegnaptól az egyedül maradt gácsérunk vigyáz, illetve udvarol nekik. Az új Magyar Fekete Kacsák nagy megelégedéssel vették birtokba új helyüket a hosszú, 200 km utazás után. Viszont ma már tojtak is, tehát minden a legnagyobb rendben van. Velük szélesedik, bővül a vérvonal, hogy a Magyar Kacsának ez a színváltozata ne tűnjön el!

Anyafű és anyaszéna

Tavasszal még harmatos a reggel, ami azt jelenti, hogy bizony hajnalban még előfordulhat fagy. Mégis az eső annyira tolja a fű növését, hogy talán még a napsugarak is növesztik, melyek a nyár derekától már csak sárgítják a leveleket. Az év első kaszálásából betakarított füvet, lucernát, herét anya szénának nevezik. Azért, mert az őszi utolsó kaszálás óta egész télen növekedett, vastagodott. Tisztító kaszálás is ez, ami azt jelenti, hogy nemcsak a téli vastagabb, tömegesebb, dúsabb és kövérebb szénát aratja le, hanem eltakarítja a télen fűbe sárgult maradványokat, elszáradt, megkérgesedett darabokat, illetve a késő őszi, kora tavaszi aljnövényzetet. Nehezebb feladat is kaszálni, hiszen a télen a vastag hó alatt a fű elfeküdt, megdőlt és a tavasszal induló sarj függőlegesen tör felfelé az éltető fény felé, ezért az elfeküdt aljzatot szépen átszövi. Nem is lehet harmatos, nedves, lucskos füvet kaszálni. Nemcsak azért, mert a kasza pengéje csak csúszik rajta, hanem a rendre vágott nedves fű nem szárad, hanem csak rohad. Ezért az anyaszéna kaszálása elég problémás szokott lenni, hogy még a tavaszi időjárás szeszélyét is bele számítsuk a kellő száradásba.

Persze mindez mennyivel könnyebb géppel, ahol a forgó kasza dobok tarolnak, és hánynak rendre a levágott zölddel mindent, amit érnek. Nagy terület esetében nélkülözhetetlen, de kisgazdaságokban, főleg ott, ahol a kaszált füvet zölden etetik marad az eredeti, ősi kézi módszer, amikor a magyar ember a fa végére vasat tett.

Az ember napok óta csak kémleli az eget, nézi az időjárás előre jelzést és közben nekiül az udvaron megkalapálni a kaszát. A kasza pengéjét gömbölyű üllőre teszi és türelmesen, rutinos, megszokott, egyforma mozdulatokkal élesre kalapálja a vas szélét. Újkori szakbarbárok már ezt sem úgy csinálják, mint régen, hanem sarokcsiszolóval mennek végig a pengén, ahol a flex ad élt neki. A különbség az a két megoldás között, hogy a kalapálás nemcsak élt ad, hanem a penge anyagát tömöríti, erősíti. Persze érteni kell hozzá, nehogy az ember hullámokat kalapáljon a kasza élébe, mert azt onnan többet ki nem veszi. Majd a pengét kasza nyelének végére helyezik, ahol a penge tövének gondosan kiképzett bütyke illeszkedik a nyél mélyedésébe. Végül régebbi változat esetében fém ékkel, újabb és modernebb kaszák esetében két csavarral megszorítja a pengét a nyélhez. A nyél kemény fából készült, méghozzá csomó mentes anyagból, mert a munka során akkora terhelést kap, hogy meg nem hajolhat, el nem görbülhet. A csomós nyél meg óhatatlan, ha az ember megakasztja vakond dúrásban, magas fűben láthatatlan csomóban, hogy elreccsen a tövénél és többé a kasza használhatatlan.

A nyél és a penge összeillesztésekor lényeges a kasza mérete ahhoz, hogy az adott ember a lehető legkényelmesebb testhelyzetben kaszálhasson. Ez a testhelyzet, testtartás egy derékban enyhén megtört állapot. A teljesen felegyenesedett testtartás is éppoly kényelmetlen egy idő után, mint a derékban túlzottan megtört állapot. A gyakorlat hozta úgy, hogy minden embernek más ez a kasza méret. A kasza nyelének hossza függőlegesen talpra állítva az adott ember áll-szem-orr magasságában van meghatározva. A kasza nyelére illesztett penge hossza pedig akkor jó, ha pont akkora, hogy az adott ember oldalra vízszintesen kinyújtott kezén az ujjak hegye, ujjbegye eléri a kasza pengének hegyét.

A rét csendjét leírni, visszaadni nem lehet. Az ember csak kimegy kaszával a karján és a fű táblába beleáll. Persze előtte gondosan meg kell nézni, hogy milyen a terület. A szél, eső merre döntötte meg, hogy a levágott rendeket minél könnyebben lehessen kialakítani. A kaszálás egyébként is kéri a szalonnát, hát ha még az ember a saját ellensége és szemből áll neki kaszálni a megdőlt fűnek. Magasabb fű esetében a kasza nyeléhez vesszőt, gallyat hajlítva kötöznek, amit csak egészen egyszerűen takarónak hívnak. A takaró a kasza nyelének penge felöli végétől fentebb keresztben rögzített vessző, amit meghajlítva a penge tövéhez kötnek egy rövidebb zsinórral, madzaggal. Ez biztosítja azt, hogy amikor az ember a rendet vágja, akkor a magas füvet a takaró is tolja rendre, nemcsak a kasza éle siklik el a magas fű alatt és vágja el a tövénél a füvet. A magas fű a tövénél elvágva egyébként a kasza pengéjére visszaomlana, mert nem tudja a penge szélessége rendre tolni. Az anyaszéna például ilyen, mert erősebb, vastagabb fű, mint a sarj. Fontos az is, hogy az ember lehetőleg úgy álljon a kaszálandó táblába, hogy a levágott rendeket ne a még álló fűre húzza, hanem fordítva. Így a saját dolgát könnyíti meg, mert az új rendnek mindig tiszta, már lekaszált terep, felület marad.

Azt csak a Jóisten, meg a pofon osztó izmok edzettsége, erőssége szabja meg, hogy ki milyen vastag és széles rendet fog kaszáláskor. A túl vastag rend kényszer mozgásokra készteti a kaszást, mert nemcsak oldal irányú mozgást kíván meg kaszáláskor, hanem néha maga felé is húznia kell a pengét. A túl széles rend meg jobban kéri a szalonnát, mivel a karizmok szélesebb ívben szorítják a kasza pengéjének tövét a föld közelében tartva. A derékban kissé megtört, enyhén rogyasztott testtartás ahhoz is szükséges, hogy a kaszáló lábai lépésről lépésre előre haladjanak. Lépésről lépésre vágásról vágásra. Hátul kitámaszt, elöl tart a lábaival. Kissé csoszogva, araszolva halad kaszálás közben előre, ahogy a rend kiadja.

Az éles kaszához a kalapálás nem elegendő. Hiszen egy vastagabb gaz, kóró, paré nagyon gyorsan kihúzza a kasza élét. Ezért a kaszások fenő követ is használnak, melyet tokmányban tartanak. Kaszálás során a tokmányban víz is van, hogy puhuljon a fenő kő és jobban csússzon fenés közben a kasza pengéjén. Munka közben a kaszás időnként meg-meg áll, az oldalára akasztott tokányból a fenőt elő húzza és megfeni a kaszát. A fenés során van, aki a kasza pengéjének hegyétől indul a töve felé és van, aki fordítva. Ez tájanként változik. A fenéskor először egy marék fűből készült sodort csóvával a kasza pengéjét megtisztítják. Majd a fenés szakaszosan halad a penge élén. Hasonlatosan ahhoz, ahogy a kést fenik. Mivel a kés pengéjét a tövénél, a nyél és az él találkozásától fenik, ezért legtöbb helyen így kezdik fenni a kaszát is.

Olyannyira így van ez, hogy ha egy szakavatott ember odaballag egy kaszáló emberhez, és elkezdi nézni, vizsgálni, akkor bármiféle hang, vagy kérdés nélkül leméri, felméri, hogy ért hozzá avagy sem. Milyen testtartásban kaszál, azaz milyen hosszú a nyél és a penge. Mekkora rendet fog. Milyen szélesen vág, milyen mélyet fog kaszálás közben és mekkora utána a tarló. Hogy feni a kaszát stb. Ezért nem meglepő, hogy amikor már a kaszáló emberhez szól, akkor szinte a lelki állapotáról is tájékozódott.

De manapság ezt a mesterséget már oly kevesen művelik. Nem csoda, hiszen ezt a tudást csak gyakorlással és munkával lehet megszerezni. Ez benne a szép. Az ember alaposan elfárad, hogy nem kívánkozik utána már a fitness-wellness tornára. Mégis kellemes és hasznos ez a fáradtság, mert amit fáradtságos, verejtékes munkával lekaszált azt nyáron zöld formájában, télen szénaként a jószág pillanatok alatt behabzsolja.

Télire a lekaszált rendet a réten szárítják, forgatják, majd összegyűjtik, de erről még lesz szó…

A gazda szeme hizlalja a jószágot

Gondolhatná bárki, hogy mivel nincs írás a blogban, ezért érdekes események nélkül telnek ezek a napok.

Nos a fürösztés még várat magára, mert a meleg ellenére nem adja magát könnyen a tavasz. Egyik nap 30 Celsius fok körül, a másik nap szakadó eső, a harmadik nap reggel szinte fagy. Viszont ennek ellenére cseppet sem eseménytelenek ezek a napok. A Gazda szeme hizlalja a jószágot tartja a mondás. Milyen igaz! A legeltetés és a takarmányozás során a juhok és a kecskék is minden áldott nap jóllaknak.

Fontos megjegyezni, hogy legeltetés, ami nem ugyanaz, mint amikor a jószág parlagon ki van csapva. Ez viszont azzal jár, hogy így tavasz tájékán még módjával, hiszen egyrészt ott áll előttük még a széna, amivel pótolják a betevőt és a legeltetés során úgy esnek neki a zöld fűnek, hogy néhány óra leforgása alatt pukkadásig jól laknak.

A tavaszi zöldtakarmány egy részét legeléssel, más részét kézből kapják úgy, hogy kaszálással egészítjük ki a szénát, illetve kerül a vályúba sárgarépa, zöldség, karalábé, burgonya, karfiol, retek maradék, héj és levelek.

Persze a Rackák legelnének, de a kecske az más. Ők rövid idő elteltével elcsábulnak a fák lombozata láttán és nem átalkodnak két lábra állni, hogy elérjék a legalsó faleveleket. Aztán a legalsó falevelek egyre fentebb helyezkednek el, míg végül nem ostoba jószág módjára az ágakat egyenként lehúzzák a többieknek is.

A Rackák azzal jelzik jóllakottságukat, hogy egyrészt hatalmas hordó hasat raknak a zöld fűből, másrészt lehorgasztott fejjel csak lépdelnek, vagy össze állnak. Ilyenkor jön el a delelés ideje, amikor már úgy állnak, hogy a fejüket a földre szegik. A delelés közben persze a hűsítő kortyok sem maradhatnak el az itató vályúból.

A legelésüket az időjárás is befolyásolja, mert a déli rekkenő hőségben nem legelnek, eső áztatta időben csak rövid ideig legelnek.

Krédli

Sokan kérdezhetnék, hogy mit keres itt a magyar haszonállatok világában a Krédli, hiszen valamikor japán eredetű volt. A Japán Tyúk, más néven, hazai tájnyelven Krédli úgy kapcsolódik a magyar haszonállatokhoz, mint neve is neve is mutatja honosodott. Általában véve Japán Tyúk fogalma alatt azt a díszbaromfit értjük, ami fajta és a tenyésztésében a külalak, külső megjelenés kap nagyobb hangsúlyt, szerepet. A Krédli népies elnevezés inkább egy olyan Magyarországon elterjedt haszonállatot takar, aminek elsősorban gazdasági jelentősége van. A Dél-Amerikai eredetű Néma Kacsához, Pézsma Kacsához hasonlóan a Krédli térhódítását, elterjedését gazdasági hasznának köszönheti. Ne gondoljon itt senki felülmúlhatatlan termelési mutatókra, egekbe szálló tojás vagy hús paraméterekre! A Krédli a háztáji gazdaságok, tanyák, majorok, farmok népszerű, gyakori baromfija. Kedveltségét ezért a háztáji gazdaságokban előtérbe helyezett tulajdonságoknak köszönheti. Mik ezek a tulajdonságok?

A Krédli valójában nem is igazán fajta, hanem egyfajta típus. A családi gazdaságok törpe tyúkja, amelynek tenyésztése során a gazda szépérzéke alakítja a külső megjelenését. Ki a búbosat, ki a gatyásat, ki a rózsa tarajost szereti jobban. Megjelenésében ezért a Krédli sokszínű. A tartás, takarmányozás iránti igénytelensége mellett kellő képpen ellátja a családot apró tojásokkal. A saját élelmét általában, zömmel maga keresi meg, kapirgálja össze a családi gazdaságban. A tojáshéj színe általában fehér, de előfordulhat kissé sárga héjú is. A fehér tojáshéj nem fajta bélyeg, hanem egészen egyszerűen a gazda így tudja megkülönböztetni a Krédli tojást a normál tyúktojástól. Méretében ugyan kisebb, mint a normál tyúktojás, de ha a Magyar tyúk 54-55 g súlyú tojásait és pláne a tanyákon előforduló orozva tojt jérce tojásokat tekintjük ez a különbség már akár elenyésző is lehet. Főleg ha a sárgája tartalmat, fehérje-sárgája arányt tekintjük, akkor még inkább eltűnik ez a különbség. A családi gazdaság egyébként is megoldja ezt, mert egy normál tyúktojás helyett felüt két Krédli tojást, ami összességében több, mintha egy normál tyúktojás lenne.

Alapvetően a Krédli nem mentes az olyan törpe díszbaromfi vérhányadtól, mint a Chochin, Chabo, Bantam, de ez csupán csak cseppvér keresztezés jellegű általában, mert a további nemzedékek sorsát a gazda ízlése alakítja.

A jó tojástermelés és a tartással, takarmányozással szembeni igénytelenség mellett a Krédli első osztályú kotló is elsősorban! Az elterjedésének és térhódításának kezdeti időszakában ennek köszönhette népszerűségét, erejét, hiszen abban az időben még nem álltak rendelkezésre komoly keltető gépek, illetve a nagy távolság miatt a tojások keltethetősége is kérdéses lett volna. Ahogy a Néma Kacsa esetében, úgy a Krédli is jó kotlási hajlamának köszönheti népszerűségét, elterjedését, szaporaságát.

A magyar háztáji gazdaság ezt a képességét azért is értékeli, mert gond nélkül kikelt és felnevel más baromfi fajok és fajták utódait! Ezért a gyakran kotló és jól kotló Krédli tyúk bár értéktelennek tűnik, de hatalmas kincs egy háztáji gazdaságban. Nem kell a keltetőben tojásokat forgatni, a napos csibékre fűteni, infrázni és a Krédli megtanítja őket az élelem keresésre is, illetve a Krédli vehemens, harcias karakterének köszönhetően meg is védi a csibéket.

Mindezen okok miatt a legtöbb háztáji gazdaság úgy kezdi, hogy tart belőle néhány darabot elsősorban kotlónak, másodsorban tojásra. Aztán ha túlságosan elszaporodnának, akkor megritkítja, levág belőle. A húsa egyébként nagyon finom, elsősorban levesnek, pörköltnek, mert a vad húsára emlékeztet. Mivel a gazdaság körül a takarmány zömét maga keresi meg, ezért viszonylag lassú fejlődésű. Méretéből adódóan leginkább kifejlett, felnőtt korban vágható.
Az említett fehér héjú és kisebb méretű tojásoknak elsősorban a tenyésztésében van jelentősége, ha a gazda úgy akarja, hogy éppen most a Krédli szaporodjon. A Krédli kakas ugyan gond nélkül hágja a normál méretű tyúkokat, de a Krédli tyúkokat az esetek zömében, többségében a méretük, no meg a Krédli kakas vérmérséklete miatt is csak a saját fajtájába tartozó kakasok tartják karban. Ezért fontos, hogy ha a normál méretű tyúkokat szeretnénk tovább tenyészteni, akkor a keltető tojások előtt jó néhány hónappal a Krédli kakasokat el kell szeparálni, nehogy meglepetést okozzon a kikelt csibéket illetően.

A magyar háztáji gazdaság ezt általában önmagától megoldja ezt, hiszen ha a Krédli kereszteződik is a normál méretű tyúkfajtákkal, akkor a félvérekből meghagyott tyúkok mérete tovább csökken, tulajdonságai átitatódnak a jövő nemzedéket illetően, hiszen a Krédli kakasok vehemensen gondoskodnak erről, hogy az ő génjeiket örököljék az utódok. Ezért ha a gazda nem gyéríti őket rendszeresen, akkor előbb-utóbb azt veszi észre, hogy egyre több Krédli van az udvarában.